1. fejezet
- Ide nézzetek, kit hoztam! – hallatszott egy vidám kurjantás az erdő felől. Egy tisztáson lustálkodtunk, sütkérezve a napfényben, ami mostanában olyan ritkán adatott meg nekünk.
- Úgy látszik, valaki nem igazán fél tőle, hogy felveri a fél erdőt – fordult lustán az oldalára Leile. A karcsú és remek fizikai képességekkel megáldott lánynak hosszú haja volt, ami feketén indult, a közepén átváltott barnába, és a vége teljesen kiszőkült. Az arca jobb oldalán az egyik tincs ugyanilyen szintű átmenetekkel büszkélkedhetett, csak a színek voltak mások: zöld, vörös és kék váltotta egymást, hihetetlen összhangot alkotva a haja többi részével. Aki nem ismerte, joggal hihette róla, hogy festi a haját, pedig nem így volt. Ha viszont valaki közelebbről megnézte a szemét, még természetellenesebb látvánnyal találkozott: a bal szeme sötétlila volt zöld pettyekkel, és bár a jobbat eltakarta a hajával, tudtam, hogy a sárga és a fekete bizarr kompozíciója tükröződik benne.
Körülnéztem a társaságon. Rajta kívül ott volt még Maccon, a legjobb késdobáló a csapatban – ami, az igazat vallva, iszonyú jól jött néha. Ami azt illeti, az esetek nagy részében, de ezt soha nem ismertem volna be. A fiú egy fának dőlve, keresztbefont karokkal állt. Világosbarna haja vége egészen fekete volt. Nem volt olyan lágy átmenet, mint Leile hajánál – úgy nézett ki, mint akinek belemártották a haját egy festékesbödönbe. Csak úgy, mint Leilének, neki is az egyik szemébe volt fésülve a haja, habár a szem, amit takargatott, teljesen sárga volt.
Elgondolkoztam rajta, hogy bár hasonló képességük volt, különféleképpen élték meg és használták fel. Felvillant előttem Leile képe, ahogy nemes egyszerűséggel a falnak lök egy srácot, és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. Aztán Maccon, ahogy kérve könyörög egy másik srácnak, hogy ne fusson el. Kérdés sem volt, melyiküktől féltek jobban azok, akik csak hírből ismertek minket.
- Hát persze, hogy nem félek! – lépett elő kissé sértődötten Edon. Szőke haja megcsillant a napfényben, még úgy is, hogy itt-ott ágak és levelek keveredtek bele. Zöld szemét hunyorogva meresztette ránk. – Ez még a mi territóriumunk.
- Ha pontosak akarunk lenni, az én territóriumom – vicsorgott Maccon mellett egy barna hajú fiú.
- Nyugi Bleidd, mindenki tudja, hogy ez itt a te territóriumod – ismételtem vigyorogva a szavait, gúnyos, mégis békítőnek szánt hanglejtéssel. Tény, hogy az idősebb és tapasztaltabb fiúval nem igazán voltunk jóban, miután idekerültem, de mostanra már úgy-ahogy megkedveltük egymást. Sőt, igazából csak én ugrathattam anélkül, hogy a torkomnak ugrott volna.
A fiú arca egy pillanatra úgy nézett ki, mintha citromba harapott volna, de a másodperc törtrésze alatt rendezte a vonásait, és beletúrt a hajába, amiben az egyik tincs hollófeketén csillogott a fényben. Nagyon sokszor gondolkoztam rajta, hogy miért csak az egyik oldalán van így. Valahogy nem tűnt természetesnek. Leilénél bezzeg nem éreztem ezt a hiányt, ő amúgy is megszokhatatlanul nézett ki, bármennyi időt is töltöttünk együtt.
Ebben a pillanatban furcsán ismerős és egyben irritáló szag csapta meg az orrom. Eddig észre sem vettem, hogy Edon mögül egy fekete, bozontos fej kandikál ki. Rögtön utánam Bleidd és Maccon szinte egyszerre kapta oda a fejét, Leile viszont a szokásos macskalustaságával fordult át a másik oldalára – ha veszélyben érezte volna magát, valószínűleg egy szempillantás alatt felpattant volna. Lassan, szaggatottan kifújtam a levegőt. Bleiddel váltottunk egy sokatmondó pillantást. Ha Edon ellenséget hozott volna, még ha nem is tudná, hogy az…
Ebben a pillanatban hangos csaholás közepette egy kétméteres, barna villanás vetette rá magát a jövevényre. Félő volt, összepréseli maga alatt, de végül nem esett rá, hanem mancsai, mint oszlopok vették körül az ijedt fiú reflexből összegömbölyödött testét. Legalább tud esni, gondoltam.
- Szedjétek le rólam! – ordította.
Végigjárattam a tekintetem a többieken. Leile unottan lejjebb eresztette a pilláit, Maccon mosolyogva figyelte a jelenetet, Bleidd mosolyába mintha még egy kis elégedettség is vegyült volna, Edon inkább csak kíváncsian figyelte az eseményeket, de senki nem mozdult. A fekete hajú fiúra néztem, akinek így jobban szemügyre véve, mintha világosabb szálak is keveredtek volna hajkoronájába.
Kezét védekezően maga elé emelte, egyik lábát maga alá húzta, míg a másikkal próbálta letolni magáról a farkast – az állat szőre alul egészen kifehéredett, de teste nagy része a barna különböző árnyalataiban pompázott, míg orrán, fején, hátán és farkán egy koromfekete csík húzódott végig, időnként elágazó, kisebb csíkokkal, mintha festék folyt volna le az oldalán. A bestia farka ide-oda járt, ahogy csóválta, bár a halálra rémült kamasz vélhetően nem is vette észre, egyrészt azért, mert nyilvánvalóan nem tudta, miből lehet biztos, hogy nem akarják bántani, másrészt – és ez volt a legvalószínűbb – lehet, sosem látott ilyen méretű állatot, a fiú képébe nyomuló fogsorral és főleg az ijesztően nagy szemfogakkal végképp nem. Pedig az állat nem készült harapni, inkább csak a közelébe férkőzni. Mondjuk, ezt sem hiszem, hogy meg tudná ítélni, gondoltam.
Mindenesetre jók a reflexei, szólalt meg egy ismerős hang a fejemben. Leilére pillantottam, aki félrebillentett fejjel mustrálta a fekete hajú, immáron labdává gömbölyödött fiút, aki időközben rájött, hogy hasztalanul rugdos. Valami megcsillant Leile szemében, mint amikor érdekeset lát. Biztosra vettem, hogy felkeltette az érdeklődését valami a fiúval kapcsolatban. Követtem a pillantását.
Szegénykém, gondoltam. Már biztos halálra van rémülve. Átvágtam a kicsiny tisztáson, megragadtam az állat nyakában lógó kötelet, átvetettem az orrnyergén, átbújtattam a keletkezett hurkon, majd lefelé rántottam. A farkas állkapcsai akkora gyorsasággal csapódtak össze, hogy leharapta volna a saját nyelvét, ha nem lett volna már amúgy is kivágva.
- Rufus! – dorgáltam meg az állatot. – Nem illik a vendégekre csak úgy ráugrani – mormogtam, miközben elléptem oldalra, majd a kötelet tartva, meg se nézve, hogy követ-e, elindultam. Követett.
- Igazán hagyhattad volna még – habár nem láttam az arcát, a hangja elárulta, hogy Bleidd vigyorog.
Igazán örülök, hogy ilyen jól szórakozol, vetettem rá egy pillantást.
Örülök, hogy örülsz, hangzott a nyájas válasz, de közben még mindig leplezetlen elégedettséggel figyelte a jövevényt.
Leile lustán feltápászkodott, és a kezét nyújtotta a fekete hajú fiúnak. Az végigmérte, mintha azt latolgatná, megbízhat-e benne, majd úgy döntött, elfogadja a segítséget.
- Mi a neved? – kérdezte a fiút, miután az biztos lábakon állt.
- Márk – hangzott a válasz. Leile vetett ránk egy hamiskás oldalpillantást, olyan széles mosollyal, hogy előbújt a bal felső szemfoga. Megállítottam Rufust, átnyúltam a nyaka alatt, és először azt, majd a jobb vállát paskoltam meg, egészen le a könyökéig. Ebből tudta, hogy tennie kell egy félfordulatot, ezzel szembekerülve a társaság többi tagjával, megnyitva előttem a kilátást rájuk.
- Márk. Nem sokáig – nézett most az új tagra. – Egyébiránt Leile vagyok – nyújtotta a kezét, ezúttal kézfogásra. – Edont már biztos ismered. Aki olyan jól szórakozik rajtad, az Bleidd, mellette Maccon, az ott Rufus oldalán pedig Adolpha – mutatta be neki a társaság többi tagját.
- Hogy érted azt, hogy nem sokáig? – nézett Márk bambán.
- Hamarosan új nevet kapsz – kacsintott rá Leile, mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna.
Nem hiszem, hogy ez a leglényegesebb azok közül, amiket mindenképpen el kell magyaráznunk neki, mormoltam magamban, de inkább csendben maradtam.
Miután senki sem mozdult, Edon egy határozott, baráti mozdulattal vállon ragadta Márkot, és arrafele támogatta, amerre eredetileg mentek.
- Ezt majd később elmagyarázom, most sokkal fontosabb, hogy felkészítselek a találkozásra egy nagyon kedves személlyel – mosolygott.
Észrevettem, hogy Rufus a „nagyon kedves személy” említésére abbahagyta a farka csóválását, Leile pedig egy alig hallhatót fújt, mint valami macska. Igyekeztem nem tudomást venni az általam amúgy értelmetlennek titulált reakciókról, ezért inkább addig követtem Edonékat a szememmel, amíg el nem tűntek az erdő fái között.
- Úgy látszik, valaki nem igazán fél tőle, hogy felveri a fél erdőt – fordult lustán az oldalára Leile. A karcsú és remek fizikai képességekkel megáldott lánynak hosszú haja volt, ami feketén indult, a közepén átváltott barnába, és a vége teljesen kiszőkült. Az arca jobb oldalán az egyik tincs ugyanilyen szintű átmenetekkel büszkélkedhetett, csak a színek voltak mások: zöld, vörös és kék váltotta egymást, hihetetlen összhangot alkotva a haja többi részével. Aki nem ismerte, joggal hihette róla, hogy festi a haját, pedig nem így volt. Ha viszont valaki közelebbről megnézte a szemét, még természetellenesebb látvánnyal találkozott: a bal szeme sötétlila volt zöld pettyekkel, és bár a jobbat eltakarta a hajával, tudtam, hogy a sárga és a fekete bizarr kompozíciója tükröződik benne.
Körülnéztem a társaságon. Rajta kívül ott volt még Maccon, a legjobb késdobáló a csapatban – ami, az igazat vallva, iszonyú jól jött néha. Ami azt illeti, az esetek nagy részében, de ezt soha nem ismertem volna be. A fiú egy fának dőlve, keresztbefont karokkal állt. Világosbarna haja vége egészen fekete volt. Nem volt olyan lágy átmenet, mint Leile hajánál – úgy nézett ki, mint akinek belemártották a haját egy festékesbödönbe. Csak úgy, mint Leilének, neki is az egyik szemébe volt fésülve a haja, habár a szem, amit takargatott, teljesen sárga volt.
Elgondolkoztam rajta, hogy bár hasonló képességük volt, különféleképpen élték meg és használták fel. Felvillant előttem Leile képe, ahogy nemes egyszerűséggel a falnak lök egy srácot, és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. Aztán Maccon, ahogy kérve könyörög egy másik srácnak, hogy ne fusson el. Kérdés sem volt, melyiküktől féltek jobban azok, akik csak hírből ismertek minket.
- Hát persze, hogy nem félek! – lépett elő kissé sértődötten Edon. Szőke haja megcsillant a napfényben, még úgy is, hogy itt-ott ágak és levelek keveredtek bele. Zöld szemét hunyorogva meresztette ránk. – Ez még a mi territóriumunk.
- Ha pontosak akarunk lenni, az én territóriumom – vicsorgott Maccon mellett egy barna hajú fiú.
- Nyugi Bleidd, mindenki tudja, hogy ez itt a te territóriumod – ismételtem vigyorogva a szavait, gúnyos, mégis békítőnek szánt hanglejtéssel. Tény, hogy az idősebb és tapasztaltabb fiúval nem igazán voltunk jóban, miután idekerültem, de mostanra már úgy-ahogy megkedveltük egymást. Sőt, igazából csak én ugrathattam anélkül, hogy a torkomnak ugrott volna.
A fiú arca egy pillanatra úgy nézett ki, mintha citromba harapott volna, de a másodperc törtrésze alatt rendezte a vonásait, és beletúrt a hajába, amiben az egyik tincs hollófeketén csillogott a fényben. Nagyon sokszor gondolkoztam rajta, hogy miért csak az egyik oldalán van így. Valahogy nem tűnt természetesnek. Leilénél bezzeg nem éreztem ezt a hiányt, ő amúgy is megszokhatatlanul nézett ki, bármennyi időt is töltöttünk együtt.
Ebben a pillanatban furcsán ismerős és egyben irritáló szag csapta meg az orrom. Eddig észre sem vettem, hogy Edon mögül egy fekete, bozontos fej kandikál ki. Rögtön utánam Bleidd és Maccon szinte egyszerre kapta oda a fejét, Leile viszont a szokásos macskalustaságával fordult át a másik oldalára – ha veszélyben érezte volna magát, valószínűleg egy szempillantás alatt felpattant volna. Lassan, szaggatottan kifújtam a levegőt. Bleiddel váltottunk egy sokatmondó pillantást. Ha Edon ellenséget hozott volna, még ha nem is tudná, hogy az…
Ebben a pillanatban hangos csaholás közepette egy kétméteres, barna villanás vetette rá magát a jövevényre. Félő volt, összepréseli maga alatt, de végül nem esett rá, hanem mancsai, mint oszlopok vették körül az ijedt fiú reflexből összegömbölyödött testét. Legalább tud esni, gondoltam.
- Szedjétek le rólam! – ordította.
Végigjárattam a tekintetem a többieken. Leile unottan lejjebb eresztette a pilláit, Maccon mosolyogva figyelte a jelenetet, Bleidd mosolyába mintha még egy kis elégedettség is vegyült volna, Edon inkább csak kíváncsian figyelte az eseményeket, de senki nem mozdult. A fekete hajú fiúra néztem, akinek így jobban szemügyre véve, mintha világosabb szálak is keveredtek volna hajkoronájába.
Kezét védekezően maga elé emelte, egyik lábát maga alá húzta, míg a másikkal próbálta letolni magáról a farkast – az állat szőre alul egészen kifehéredett, de teste nagy része a barna különböző árnyalataiban pompázott, míg orrán, fején, hátán és farkán egy koromfekete csík húzódott végig, időnként elágazó, kisebb csíkokkal, mintha festék folyt volna le az oldalán. A bestia farka ide-oda járt, ahogy csóválta, bár a halálra rémült kamasz vélhetően nem is vette észre, egyrészt azért, mert nyilvánvalóan nem tudta, miből lehet biztos, hogy nem akarják bántani, másrészt – és ez volt a legvalószínűbb – lehet, sosem látott ilyen méretű állatot, a fiú képébe nyomuló fogsorral és főleg az ijesztően nagy szemfogakkal végképp nem. Pedig az állat nem készült harapni, inkább csak a közelébe férkőzni. Mondjuk, ezt sem hiszem, hogy meg tudná ítélni, gondoltam.
Mindenesetre jók a reflexei, szólalt meg egy ismerős hang a fejemben. Leilére pillantottam, aki félrebillentett fejjel mustrálta a fekete hajú, immáron labdává gömbölyödött fiút, aki időközben rájött, hogy hasztalanul rugdos. Valami megcsillant Leile szemében, mint amikor érdekeset lát. Biztosra vettem, hogy felkeltette az érdeklődését valami a fiúval kapcsolatban. Követtem a pillantását.
Szegénykém, gondoltam. Már biztos halálra van rémülve. Átvágtam a kicsiny tisztáson, megragadtam az állat nyakában lógó kötelet, átvetettem az orrnyergén, átbújtattam a keletkezett hurkon, majd lefelé rántottam. A farkas állkapcsai akkora gyorsasággal csapódtak össze, hogy leharapta volna a saját nyelvét, ha nem lett volna már amúgy is kivágva.
- Rufus! – dorgáltam meg az állatot. – Nem illik a vendégekre csak úgy ráugrani – mormogtam, miközben elléptem oldalra, majd a kötelet tartva, meg se nézve, hogy követ-e, elindultam. Követett.
- Igazán hagyhattad volna még – habár nem láttam az arcát, a hangja elárulta, hogy Bleidd vigyorog.
Igazán örülök, hogy ilyen jól szórakozol, vetettem rá egy pillantást.
Örülök, hogy örülsz, hangzott a nyájas válasz, de közben még mindig leplezetlen elégedettséggel figyelte a jövevényt.
Leile lustán feltápászkodott, és a kezét nyújtotta a fekete hajú fiúnak. Az végigmérte, mintha azt latolgatná, megbízhat-e benne, majd úgy döntött, elfogadja a segítséget.
- Mi a neved? – kérdezte a fiút, miután az biztos lábakon állt.
- Márk – hangzott a válasz. Leile vetett ránk egy hamiskás oldalpillantást, olyan széles mosollyal, hogy előbújt a bal felső szemfoga. Megállítottam Rufust, átnyúltam a nyaka alatt, és először azt, majd a jobb vállát paskoltam meg, egészen le a könyökéig. Ebből tudta, hogy tennie kell egy félfordulatot, ezzel szembekerülve a társaság többi tagjával, megnyitva előttem a kilátást rájuk.
- Márk. Nem sokáig – nézett most az új tagra. – Egyébiránt Leile vagyok – nyújtotta a kezét, ezúttal kézfogásra. – Edont már biztos ismered. Aki olyan jól szórakozik rajtad, az Bleidd, mellette Maccon, az ott Rufus oldalán pedig Adolpha – mutatta be neki a társaság többi tagját.
- Hogy érted azt, hogy nem sokáig? – nézett Márk bambán.
- Hamarosan új nevet kapsz – kacsintott rá Leile, mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna.
Nem hiszem, hogy ez a leglényegesebb azok közül, amiket mindenképpen el kell magyaráznunk neki, mormoltam magamban, de inkább csendben maradtam.
Miután senki sem mozdult, Edon egy határozott, baráti mozdulattal vállon ragadta Márkot, és arrafele támogatta, amerre eredetileg mentek.
- Ezt majd később elmagyarázom, most sokkal fontosabb, hogy felkészítselek a találkozásra egy nagyon kedves személlyel – mosolygott.
Észrevettem, hogy Rufus a „nagyon kedves személy” említésére abbahagyta a farka csóválását, Leile pedig egy alig hallhatót fújt, mint valami macska. Igyekeztem nem tudomást venni az általam amúgy értelmetlennek titulált reakciókról, ezért inkább addig követtem Edonékat a szememmel, amíg el nem tűntek az erdő fái között.