Prológus
„Ha a vallásod ér annyit, hogy ölj érte, magaddal kezdd.
Akik ezt mondták, valószínűleg nem gondoltak arra a rengeteg áldozati állatra, melyeknek talán az ő vallásuk miatt kellett elpusztulnia. Lehet, hogy gyenge cáfolat csupán, de az állatok ölése nem ölés? Soha nem számított akkora bűnnek, mint embert ölni. Nyilván mert saját fajtársunk meggyilkolása túl kegyetlenül hangzik ahhoz, hogy bárki elfogadja.
Tegyük fel, hogy létezik egy faj, ami ugyanúgy önálló gondolkodásra képes, mint az ember. Sőt, többre. Mi lenne, ha az lenne a meggyőződésük, hogy az embereknek pusztulniuk kell? Volna-e joguk embert ölni, pusztán a hitük miatt? Hisz nem a fajtársaikról van szó. És kinek lenne joga ezt megtorolni rajtuk? Létezik olyan igazságszolgáltatás, ami képes egyensúlyt teremteni? Létezik…”
- Gyermekem – nehezedett egy öreg, súlyos kéz a kapkodó írástól görcsbe rándultra. – Ne veszítsd el a hitedet.
A barlangszerű terem falain kékesfehéren izzó, kígyókként tekergő szimbólumok kúsztak felfelé, hogy a plafonon egyesüljenek az alálógó, három vicsorgó kutyafejet ábrázoló, művészi gonddal faragott szoborban, mely a fények hatására kísértetiesen életszerűnek tűnt. A talajon megannyi kör villódzott – némelyik egészen elhalványult már – megannyi kisebb szimbólumból kirakva, melyek első látásra sokkal statikusabbnak tűntek a falakon indákként kúszó társaiknál. A helyiségben egyetlen fényforrás sem volt ezeken kívül, mégis úgy világítottak be minden sarkot, mintha a sötétség fogalma soha nem is létezett volna ezen a helyen.
Az egyik kör közepén fiatal lány ült, egy rakás papírlappal az ölében, tollal a jobb kezében, mely most úgy remegett, mint a nyárfalevél. Nem ezeket a sorokat akarta leírni. Csak egy tanulmány a Szektáról. Egy egyszerű dolgozat az alapján, amit tanítottak neki. Miért nem képes pártatlan maradni? És ha már képtelen rá, miért pont ezt írta le? Mondhatná, hogy ezek nem az ő gondolatai. De azok voltak. Egyetértett velük. Nem akarta tényként kezelni azt, amit a Bölcsektől hallott. Nem akart mindent csak úgy elfogadni. Nem, ezeken a kérdéseken határozottan gondolkodni kell. Tudja, hogy úgyis a jó megoldás jön ki, mint az annyiszor gyakorolt számtan- és fizikapéldáinál. Csak idő kell…
Éppen emelte volna a kezét, hogy rossz szokása szerint a toll végét rágcsálja, de észrevette, hogy az öreg, göcsörtös kéz még mindig az övére simul. Lassan elhatoltak a tudatáig az imént elhangzott szavak. Keze elernyedt, a toll kiesett belőle.
- Végtelenül sajnálom, nem akartam… – kezdett bele a magyarázkodásba, de az öreg szeme csendre intette. Volt valami abban a pillantásban, amitől elakadt a szava.
- Muszáj összeszedned magad. Akármiben is hiszel, megingathatatlanul kell hinned benne. Csak így érheted el, hogy mások mögéd álljanak. Csak így lehetsz igazi vezér.
A lány szemében szomorúság tükröződött. – Mi van, ha nem akarok vezér lenni?
- Ez a végzeted – hangzott a válasz. A lány rengetegszer hallotta már ezt a mondatot, mégis képtelen volt komolyan venni, hiszen az öreg mindig mosolygott, ha erre emlékeztette őt. Most azonban nyoma sem volt a mosolynak, még a szarkalábak között megbújó vizenyős szemekben sem. – Ha valamiben hinned kell, az a végzet – pillantott a lapra, majd felállt, és elhagyta a helyiséget. A lány a kékesfehér fénytől hunyorogva nézett utána.
Akik ezt mondták, valószínűleg nem gondoltak arra a rengeteg áldozati állatra, melyeknek talán az ő vallásuk miatt kellett elpusztulnia. Lehet, hogy gyenge cáfolat csupán, de az állatok ölése nem ölés? Soha nem számított akkora bűnnek, mint embert ölni. Nyilván mert saját fajtársunk meggyilkolása túl kegyetlenül hangzik ahhoz, hogy bárki elfogadja.
Tegyük fel, hogy létezik egy faj, ami ugyanúgy önálló gondolkodásra képes, mint az ember. Sőt, többre. Mi lenne, ha az lenne a meggyőződésük, hogy az embereknek pusztulniuk kell? Volna-e joguk embert ölni, pusztán a hitük miatt? Hisz nem a fajtársaikról van szó. És kinek lenne joga ezt megtorolni rajtuk? Létezik olyan igazságszolgáltatás, ami képes egyensúlyt teremteni? Létezik…”
- Gyermekem – nehezedett egy öreg, súlyos kéz a kapkodó írástól görcsbe rándultra. – Ne veszítsd el a hitedet.
A barlangszerű terem falain kékesfehéren izzó, kígyókként tekergő szimbólumok kúsztak felfelé, hogy a plafonon egyesüljenek az alálógó, három vicsorgó kutyafejet ábrázoló, művészi gonddal faragott szoborban, mely a fények hatására kísértetiesen életszerűnek tűnt. A talajon megannyi kör villódzott – némelyik egészen elhalványult már – megannyi kisebb szimbólumból kirakva, melyek első látásra sokkal statikusabbnak tűntek a falakon indákként kúszó társaiknál. A helyiségben egyetlen fényforrás sem volt ezeken kívül, mégis úgy világítottak be minden sarkot, mintha a sötétség fogalma soha nem is létezett volna ezen a helyen.
Az egyik kör közepén fiatal lány ült, egy rakás papírlappal az ölében, tollal a jobb kezében, mely most úgy remegett, mint a nyárfalevél. Nem ezeket a sorokat akarta leírni. Csak egy tanulmány a Szektáról. Egy egyszerű dolgozat az alapján, amit tanítottak neki. Miért nem képes pártatlan maradni? És ha már képtelen rá, miért pont ezt írta le? Mondhatná, hogy ezek nem az ő gondolatai. De azok voltak. Egyetértett velük. Nem akarta tényként kezelni azt, amit a Bölcsektől hallott. Nem akart mindent csak úgy elfogadni. Nem, ezeken a kérdéseken határozottan gondolkodni kell. Tudja, hogy úgyis a jó megoldás jön ki, mint az annyiszor gyakorolt számtan- és fizikapéldáinál. Csak idő kell…
Éppen emelte volna a kezét, hogy rossz szokása szerint a toll végét rágcsálja, de észrevette, hogy az öreg, göcsörtös kéz még mindig az övére simul. Lassan elhatoltak a tudatáig az imént elhangzott szavak. Keze elernyedt, a toll kiesett belőle.
- Végtelenül sajnálom, nem akartam… – kezdett bele a magyarázkodásba, de az öreg szeme csendre intette. Volt valami abban a pillantásban, amitől elakadt a szava.
- Muszáj összeszedned magad. Akármiben is hiszel, megingathatatlanul kell hinned benne. Csak így érheted el, hogy mások mögéd álljanak. Csak így lehetsz igazi vezér.
A lány szemében szomorúság tükröződött. – Mi van, ha nem akarok vezér lenni?
- Ez a végzeted – hangzott a válasz. A lány rengetegszer hallotta már ezt a mondatot, mégis képtelen volt komolyan venni, hiszen az öreg mindig mosolygott, ha erre emlékeztette őt. Most azonban nyoma sem volt a mosolynak, még a szarkalábak között megbújó vizenyős szemekben sem. – Ha valamiben hinned kell, az a végzet – pillantott a lapra, majd felállt, és elhagyta a helyiséget. A lány a kékesfehér fénytől hunyorogva nézett utána.