7. fejezet
Lapulj a földre, légy fürge, mint a gyík. Lapulj a földre, légy fürge, mint a gyík.
Sikerült elrejtőznöm a Lidérc elől, amit Leile lepasszolt nekem. A magas fűben lapultam, minden izmom megfeszült, ahogy füleimmel követtem a lény lépteit. Hamarosan érezni fogja a jelenlétem. Magamban továbbra is a mantrát mondogattam, miközben megbizonyosodtam arról, hogy tudatában vagyok a testemnek. Farkas alakban ezt nehéz volt elsajátítani, de mindenesetre sokszor hasznát vettem. A Lidérc közben elkezdett szaglászni. Hamarosan ráakad a nyomomra…
Ugrás. Most. Engedelmeskedtem az ösztöneimnek, szinte kirobbantam a rejtekhelyemről, ahogy célba vettem a lényt. Frontális támadás helyett inkább jobbra tértem ki. Hála a kissé különc mozgásomnak, sikerült a súlypontomat közvetlenül a mellső lába mögé helyezni, így könnyűszerrel nekiszegezhettem az állkapcsomat a „szívének”, legalábbis annak a területnek, amit a legsebezhetőbbnek véltem. Mivel a helyén volt a súlypontom, ugyanolyan kirobbanó erővel támadhattam a kiszemelt területet, mint amilyennel elindultam. Belemélyesztettem a fogaimat a sziklakemény bőrbe, és… A következő pillanatban már repültem is hátra. Tehetetlenül csapódtam a földbe, aztán még egyszer, végül a mancsaim talajt fogtak és a következő bukfenc egyben talpra is állított. Egy rövid, de annál mélyebb karmolás éktelenkedett az oldalamon.
Ezt Leilétől tanulta el, csuktam be a bal szemem, mintha így legalábbis enyhülne a fájdalom. Ahogy az agyam új megoldás után kutatott, belém hasított valami. Felpattant a szemem. Emlékképek és mondatfoszlányok, mind arra utalt, hogy nem véletlenül edzünk ezekkel a lényekkel. Oka van, gondoltam. Így megtanulunk egymás ellen harcolni. Ha esetleg áruló lenne közöttünk…
- Már megint csak a Harmadik Szemére támaszkodik – sóhajtott Leile Macconnak dőlve.
- Tévedsz. Gondolkodik.
- Mit lehet ezen gondolkodni? Csak üsd és kész!
- Ez nem így működik. Minél többet ütöd, annál erősebb és mérgesebb lesz.
Amikor a Lidérc befejezte a sebei nyalogatását, elindult felém. Nyugodtan álltam a helyemen. Utolsó pillanatban ahelyett, hogy a torkomnak szegezte volna a fogait, kitért balra. Túl egyszerű vagy, gondoltam. Pontosan lemásolod a mozdulataimat. Tettem egy fordulatot a mellső mancsaim körül jobbra, így nem érte el az oldalam. A hátsó lábaimra álltam, és a fejénél fogva lehúztam a földre a lényt. Fogaimmal előrántottam a tőrömet a mellső lábaimra erősített karvédők egyikéről, és beledöftem a Lidérc szemébe. Bingó. Itt a gyengepontja, konstatáltam, ahogy fehér fény áradt szét a lény testében. Üvöltve vergődött alattam, és egy óvatlan pillanatban kiszabadította magát. Mielőtt felocsúdhattam volna, kaptam egy erős ütést arra az oldalamra, amit az imént megkarmolt. Felnyikkantam, és arrébb lépkedtem, hogy elnyeljem a lökést. A következő pillanatban már hűlt helye volt az állatnak. A hátsó lábával? pörgettem vissza az eseményeket. A Lidércek bármilyen alakot felvehetnek, bármilyen anatómia szerint mozoghatnak, de csak akkor, ha ezt ellesik valakitől. Ezt a rúgást nem látta senkinél. Hogyan? gondolkodás közben lehajtott fejjel bámultam a földet, miközben céltalanul mászkáltam ide-oda.
- Egy bizonyos idő után ők is képesek fejlődni, új mozgásformákat produkálni. Felismerte a lehetőségeket az alkatodban, és az előnyére fordította.
Milyen lehetőségeket? álltam meg, hogy megvakarjam a fejem a jobb hátsó lábammal.
Maccon elnevette magát. – Nyújtsd csak előrébb azt a lábadat! – Engedelmeskedtem. Kicsit hátrább kellett lépnem a mellső lábaimmal, hogy megtartsam az egyensúlyom, de sikerült az orrom hegyéig kinyújtanom a hátsó lábamat. Hirtelen ötlettől vezérelve letettem, majd lendületet véve kirúgtam vele előre. Most tíz centivel előbbre is kinyúlt, de közben elvesztettem az egyensúlyom, és eldőltem balra. A jelenlévők mind elnevették magukat.
- Ebben sok potenciál rejlik – ért oda Bleidd. – És megmagyarázza, hogy tudtál olyan jól teljesíteni az ügyességi pályán.
Arra az ügyességire gondolsz, ahol kis híján felnyársalt pár kihegyezett karó? nem szívesen gondoltam vissza a földből érintésre kirobbanó, mindenféle szögben álló masszív fadarabokra.
- A hajlékonyságod nélkül fel is nyársaltak volna – vigyorodott el Bleidd. Ő a Bloodragek véres játékaival nőtt fel, nekem viszont okozott némi szorongást, hogy erőfitogtatásból sérülnek vagy halnak meg a bajtársaink. Főleg ebben az időszakban, ahol mindenkire szükség van.
Visszaváltoztam emberi alakomba, és lezártam a rúnakört. – Nem biztos. Inkább csak az ösztöneim vezéreltek.
Rufus hegyezni kezdte a fülét. Kis idő múlva felvonított. Egy hosszú, két rövid – jövünk.
- Nem emlékszem, hogy átruháztam volna rád a döntés jogát – húztam le az orrát, hogy a szemébe nézhessek. Szegénykém lányos zavarában maga alá húzta a farkát, és szűkölni kezdett.
- Mintha más lett volna a válaszod – jegyezte meg csípősen Leile. –, mintha lenne választásunk.
Válaszra nyitottam a szám, de aztán becsuktam. Igaza volt. A Bölcsek hívására nem volt nemleges válasz. – Vajon mit akarnak? – kérdeztem inkább.
- Alkonyodik – nézett Bleidd nyugat felé. – Nyilván rajtaütéstől tartanak az éjszaka.
- Ha lesz rajtaütés, azok mi leszünk! – mutatta fel Leile ökölbe szorított kezét, jelezve lelkesedését. Elmosolyodtam. Habár Accaliával és a Bölcsekkel nem jött ki túlságosan, annál hűségesebb volt a bajtársaihoz és mindazokhoz, akiknek szüksége volt a segítségére.
- Helyes – változtam át, és elindultam a bázisunk felé, mögöttem a többiekkel.
~~~
- Miért bámulsz üres tekintettel magad elé? – bökte meg Márk Edon vállát. Egy mezőn haladtak keresztül, ahol Beo Gyermekei párokba állva vagy kisebb csapatokba verődve mérték össze harci tudásukat. A szőke fiú automatikusan a tőréhez kapott, mielőtt odanézett volna. – Hé, nyugi van, csak én vagyok – tette fel védekezően a kezét Márk, de közben szemmel tartotta Edon kezét.
- Bocsánat, teljesen kikapcsoltam – eresztette le a kezét Edon. Ez nem jó. Nem lenne szabad ilyen figyelmetlennek lennem. Talán az alváshiány miatt van? – Mi nyomja a lelked? – kérdezte, mielőtt Márk kinyithatta volna a száját.
- Milyen ember Accalia? Miért kell vele találkoznom? Mit jelent, hogy új nevet kapok? Mit jelentett az, hogy nem mindennapi a spirituális érzékem? Valami kiválasztott lennék?
- Lassan a testtel, haver – tette fel a kezét Edon. –, csak sorjában. Accalia nem ember – mosolyodott el -, de ha a személyiségére vagy kíváncsi, nem fog megenni. Ami az igazat illeti, azért kell találkoznod vele, mert kissé közbenjártam az érdekedben, hogy a mi falkánk tagja lehess – ez viszont csak akkor lehetséges, ha ő érdemesnek talál erre. Beszéltem már arról, hogy a falkánk a Szövetség jelképe – így csak akkor kerülhetsz be, ha mindkét klánvezér elfogad, és ha végigcsinálsz egy elég kemény kiképzést.
- És ha nem sikerül? – kérdezte Márk kikerekedett szemekkel.
- Akkor is szükség lesz rád – mosolygott rá biztatóan Edon.
Márk pislogott kettőt, aztán megállt. – Tulajdonképpen mit csinál a ti falkátok?
Edon is megállt, de nem fordult hátra. A szája sarka megrándult. – Veszélyes dolgokat.
- És te rögtön be akarsz dobni a mélyvízbe? Kockára tennéd az életemet csak azért, hogy magad mellett tudhass? – Márk hirtelen teljesen üresnek érezte magát, ahogy ott állt, és a torkából egyre nagyobb hangerővel törtek fel a kérdések.
Edon csodálkozva állapította meg, hogy a fiú hangja mennyivel keményebb és mélyebb lett. Mégis, mit válaszoljon? A döntést nem könnyítette meg, hogy a körülöttük állók abbahagyták a gyakorlást és feléjük fordultak.
- Mégis mi értelme ennek az egésznek? Belerángatsz valamibe, ami nem is az én dolgom… - Edon felemelt keze beléfojtotta a szót.
- Ez mindegyikünk ügye – pillantott körbe. A körülöttük állók lelkesen bólogattak. Két éve edzettek az eddigieknél is keményebben azért, hogy biztonságban tudhassák magukat, a bajtársaikat és a szeretteiket. Egyeseknek nem titkolt vágyuk volt bekerülni Adolpha és Bleidd falkájába, így némi irigységgel méregették a jövevényt. – Te pedig már több ízben is bizonyítottál azzal, hogy ember létedre legyőzted a Bloodrage klán egyik száműzöttjét – a köréjük gyűlt tömegben elismerő mormogás futott végig. – Jó harcos válhat belőled. – folytatta Edon. – Olyan, aki a klánjáért és az emberek biztonságáért küzd. Minden azon múlik, hogy le tudod-e győzni a félelmeidet – nézett Márk szemébe.
- Ez mind szép és jó – fújta ki a levegőt a fekete hajú fiú. – De mitől kell megvédeni az embereket? Meg tudják ők védeni magukat is.
- Az FH-tól nem – hallatszott egy suttogás a tömegből. Egészen halk volt, de mindenki hallotta.
Márk a hang irányába fordult. Egy fekete hajú lány állt vele szemben, hajában egy azúrkék csíkkal. A szemei félelmet tükröztek. Mikor Márk kérdőn nézett rá, felemelte a bal csuklóját és úgy fordította, hogy a fiú lássa. Egy pár lángoló szárny volt rajta. Márk nem tudta megállapítani, vajon tetoválás, vagy beleégették-e a bőrébe. Mindenesetre az ábra és az alatta lévő, idegen nyelven íródott szöveg kellemetlen érzéseket keltett benne. A lány ekkor felemelte a jobb csuklóját, aminek belsején egy szem volt szárnyakkal. Alatta apró motívumok, amiket Márk nem igazán tudott kivenni, de ugyanaz a kellemetlen érzés csapta meg, csak talán erősebben.
- Valaha én is közéjük tartoztam – szólalt meg a lány. – Nem ismernek mást, csak a beteg eszméiket és a pusztítást. El akarják törölni az embereket a Föld színéről.
Valamiért úgy hiszem, ezt a Föld nem bánná, gondolta Márk, de ekkor elkapta Edon szúrós pillantását. És mindenki másét. Hát persze. Ha Edon tud olvasni a gondolataiban, akkor mindenki más is. – Mármint, bocsánat, nem úgy gondoltam – kezdte kínosan érezni magát.
A lány többé nem bírta állni a tekintetét. – Tudatlan vagy még, kölyök. – Az ég felé emelte a fejét. – Ahol az FH jár, ott csak a vér és a sikolyok maradnak. Ha a próféta úgy kívánja, a saját édestestvérüket is megölik. Csodálkoznék, ha egy épeszű is lenne köztük.
Akkor vajon te az vagy?
A lány válaszul felhajtotta a pulcsija ujjait. Vaskos bőrszíjak voltak feltekerve rá, amiken keresztül, mint a rózsaindák tüskéi, átfurakodtak az apró, tűhegyes ezüstpengék. A legtöbb egészen mélyen belefúródott a karjába, mélyvörös tócsát hagyva maga körül. A vér vékony csíkokban csordogált lefelé a hegekkel teli, hófehér bőrön, de mielőtt lecsöppenhetett volna, megalvadt.
Vezeklőöv, villant át Márk agyán.
- Inkább nem mondom el, hány életet oltottam ki a kedvükért – húzta mosolyra ajkát a lány, de ebben a mosolyban nem volt semmi, csak üres, égbekiáltó fájdalom.
Sikerült elrejtőznöm a Lidérc elől, amit Leile lepasszolt nekem. A magas fűben lapultam, minden izmom megfeszült, ahogy füleimmel követtem a lény lépteit. Hamarosan érezni fogja a jelenlétem. Magamban továbbra is a mantrát mondogattam, miközben megbizonyosodtam arról, hogy tudatában vagyok a testemnek. Farkas alakban ezt nehéz volt elsajátítani, de mindenesetre sokszor hasznát vettem. A Lidérc közben elkezdett szaglászni. Hamarosan ráakad a nyomomra…
Ugrás. Most. Engedelmeskedtem az ösztöneimnek, szinte kirobbantam a rejtekhelyemről, ahogy célba vettem a lényt. Frontális támadás helyett inkább jobbra tértem ki. Hála a kissé különc mozgásomnak, sikerült a súlypontomat közvetlenül a mellső lába mögé helyezni, így könnyűszerrel nekiszegezhettem az állkapcsomat a „szívének”, legalábbis annak a területnek, amit a legsebezhetőbbnek véltem. Mivel a helyén volt a súlypontom, ugyanolyan kirobbanó erővel támadhattam a kiszemelt területet, mint amilyennel elindultam. Belemélyesztettem a fogaimat a sziklakemény bőrbe, és… A következő pillanatban már repültem is hátra. Tehetetlenül csapódtam a földbe, aztán még egyszer, végül a mancsaim talajt fogtak és a következő bukfenc egyben talpra is állított. Egy rövid, de annál mélyebb karmolás éktelenkedett az oldalamon.
Ezt Leilétől tanulta el, csuktam be a bal szemem, mintha így legalábbis enyhülne a fájdalom. Ahogy az agyam új megoldás után kutatott, belém hasított valami. Felpattant a szemem. Emlékképek és mondatfoszlányok, mind arra utalt, hogy nem véletlenül edzünk ezekkel a lényekkel. Oka van, gondoltam. Így megtanulunk egymás ellen harcolni. Ha esetleg áruló lenne közöttünk…
- Már megint csak a Harmadik Szemére támaszkodik – sóhajtott Leile Macconnak dőlve.
- Tévedsz. Gondolkodik.
- Mit lehet ezen gondolkodni? Csak üsd és kész!
- Ez nem így működik. Minél többet ütöd, annál erősebb és mérgesebb lesz.
Amikor a Lidérc befejezte a sebei nyalogatását, elindult felém. Nyugodtan álltam a helyemen. Utolsó pillanatban ahelyett, hogy a torkomnak szegezte volna a fogait, kitért balra. Túl egyszerű vagy, gondoltam. Pontosan lemásolod a mozdulataimat. Tettem egy fordulatot a mellső mancsaim körül jobbra, így nem érte el az oldalam. A hátsó lábaimra álltam, és a fejénél fogva lehúztam a földre a lényt. Fogaimmal előrántottam a tőrömet a mellső lábaimra erősített karvédők egyikéről, és beledöftem a Lidérc szemébe. Bingó. Itt a gyengepontja, konstatáltam, ahogy fehér fény áradt szét a lény testében. Üvöltve vergődött alattam, és egy óvatlan pillanatban kiszabadította magát. Mielőtt felocsúdhattam volna, kaptam egy erős ütést arra az oldalamra, amit az imént megkarmolt. Felnyikkantam, és arrébb lépkedtem, hogy elnyeljem a lökést. A következő pillanatban már hűlt helye volt az állatnak. A hátsó lábával? pörgettem vissza az eseményeket. A Lidércek bármilyen alakot felvehetnek, bármilyen anatómia szerint mozoghatnak, de csak akkor, ha ezt ellesik valakitől. Ezt a rúgást nem látta senkinél. Hogyan? gondolkodás közben lehajtott fejjel bámultam a földet, miközben céltalanul mászkáltam ide-oda.
- Egy bizonyos idő után ők is képesek fejlődni, új mozgásformákat produkálni. Felismerte a lehetőségeket az alkatodban, és az előnyére fordította.
Milyen lehetőségeket? álltam meg, hogy megvakarjam a fejem a jobb hátsó lábammal.
Maccon elnevette magát. – Nyújtsd csak előrébb azt a lábadat! – Engedelmeskedtem. Kicsit hátrább kellett lépnem a mellső lábaimmal, hogy megtartsam az egyensúlyom, de sikerült az orrom hegyéig kinyújtanom a hátsó lábamat. Hirtelen ötlettől vezérelve letettem, majd lendületet véve kirúgtam vele előre. Most tíz centivel előbbre is kinyúlt, de közben elvesztettem az egyensúlyom, és eldőltem balra. A jelenlévők mind elnevették magukat.
- Ebben sok potenciál rejlik – ért oda Bleidd. – És megmagyarázza, hogy tudtál olyan jól teljesíteni az ügyességi pályán.
Arra az ügyességire gondolsz, ahol kis híján felnyársalt pár kihegyezett karó? nem szívesen gondoltam vissza a földből érintésre kirobbanó, mindenféle szögben álló masszív fadarabokra.
- A hajlékonyságod nélkül fel is nyársaltak volna – vigyorodott el Bleidd. Ő a Bloodragek véres játékaival nőtt fel, nekem viszont okozott némi szorongást, hogy erőfitogtatásból sérülnek vagy halnak meg a bajtársaink. Főleg ebben az időszakban, ahol mindenkire szükség van.
Visszaváltoztam emberi alakomba, és lezártam a rúnakört. – Nem biztos. Inkább csak az ösztöneim vezéreltek.
Rufus hegyezni kezdte a fülét. Kis idő múlva felvonított. Egy hosszú, két rövid – jövünk.
- Nem emlékszem, hogy átruháztam volna rád a döntés jogát – húztam le az orrát, hogy a szemébe nézhessek. Szegénykém lányos zavarában maga alá húzta a farkát, és szűkölni kezdett.
- Mintha más lett volna a válaszod – jegyezte meg csípősen Leile. –, mintha lenne választásunk.
Válaszra nyitottam a szám, de aztán becsuktam. Igaza volt. A Bölcsek hívására nem volt nemleges válasz. – Vajon mit akarnak? – kérdeztem inkább.
- Alkonyodik – nézett Bleidd nyugat felé. – Nyilván rajtaütéstől tartanak az éjszaka.
- Ha lesz rajtaütés, azok mi leszünk! – mutatta fel Leile ökölbe szorított kezét, jelezve lelkesedését. Elmosolyodtam. Habár Accaliával és a Bölcsekkel nem jött ki túlságosan, annál hűségesebb volt a bajtársaihoz és mindazokhoz, akiknek szüksége volt a segítségére.
- Helyes – változtam át, és elindultam a bázisunk felé, mögöttem a többiekkel.
~~~
- Miért bámulsz üres tekintettel magad elé? – bökte meg Márk Edon vállát. Egy mezőn haladtak keresztül, ahol Beo Gyermekei párokba állva vagy kisebb csapatokba verődve mérték össze harci tudásukat. A szőke fiú automatikusan a tőréhez kapott, mielőtt odanézett volna. – Hé, nyugi van, csak én vagyok – tette fel védekezően a kezét Márk, de közben szemmel tartotta Edon kezét.
- Bocsánat, teljesen kikapcsoltam – eresztette le a kezét Edon. Ez nem jó. Nem lenne szabad ilyen figyelmetlennek lennem. Talán az alváshiány miatt van? – Mi nyomja a lelked? – kérdezte, mielőtt Márk kinyithatta volna a száját.
- Milyen ember Accalia? Miért kell vele találkoznom? Mit jelent, hogy új nevet kapok? Mit jelentett az, hogy nem mindennapi a spirituális érzékem? Valami kiválasztott lennék?
- Lassan a testtel, haver – tette fel a kezét Edon. –, csak sorjában. Accalia nem ember – mosolyodott el -, de ha a személyiségére vagy kíváncsi, nem fog megenni. Ami az igazat illeti, azért kell találkoznod vele, mert kissé közbenjártam az érdekedben, hogy a mi falkánk tagja lehess – ez viszont csak akkor lehetséges, ha ő érdemesnek talál erre. Beszéltem már arról, hogy a falkánk a Szövetség jelképe – így csak akkor kerülhetsz be, ha mindkét klánvezér elfogad, és ha végigcsinálsz egy elég kemény kiképzést.
- És ha nem sikerül? – kérdezte Márk kikerekedett szemekkel.
- Akkor is szükség lesz rád – mosolygott rá biztatóan Edon.
Márk pislogott kettőt, aztán megállt. – Tulajdonképpen mit csinál a ti falkátok?
Edon is megállt, de nem fordult hátra. A szája sarka megrándult. – Veszélyes dolgokat.
- És te rögtön be akarsz dobni a mélyvízbe? Kockára tennéd az életemet csak azért, hogy magad mellett tudhass? – Márk hirtelen teljesen üresnek érezte magát, ahogy ott állt, és a torkából egyre nagyobb hangerővel törtek fel a kérdések.
Edon csodálkozva állapította meg, hogy a fiú hangja mennyivel keményebb és mélyebb lett. Mégis, mit válaszoljon? A döntést nem könnyítette meg, hogy a körülöttük állók abbahagyták a gyakorlást és feléjük fordultak.
- Mégis mi értelme ennek az egésznek? Belerángatsz valamibe, ami nem is az én dolgom… - Edon felemelt keze beléfojtotta a szót.
- Ez mindegyikünk ügye – pillantott körbe. A körülöttük állók lelkesen bólogattak. Két éve edzettek az eddigieknél is keményebben azért, hogy biztonságban tudhassák magukat, a bajtársaikat és a szeretteiket. Egyeseknek nem titkolt vágyuk volt bekerülni Adolpha és Bleidd falkájába, így némi irigységgel méregették a jövevényt. – Te pedig már több ízben is bizonyítottál azzal, hogy ember létedre legyőzted a Bloodrage klán egyik száműzöttjét – a köréjük gyűlt tömegben elismerő mormogás futott végig. – Jó harcos válhat belőled. – folytatta Edon. – Olyan, aki a klánjáért és az emberek biztonságáért küzd. Minden azon múlik, hogy le tudod-e győzni a félelmeidet – nézett Márk szemébe.
- Ez mind szép és jó – fújta ki a levegőt a fekete hajú fiú. – De mitől kell megvédeni az embereket? Meg tudják ők védeni magukat is.
- Az FH-tól nem – hallatszott egy suttogás a tömegből. Egészen halk volt, de mindenki hallotta.
Márk a hang irányába fordult. Egy fekete hajú lány állt vele szemben, hajában egy azúrkék csíkkal. A szemei félelmet tükröztek. Mikor Márk kérdőn nézett rá, felemelte a bal csuklóját és úgy fordította, hogy a fiú lássa. Egy pár lángoló szárny volt rajta. Márk nem tudta megállapítani, vajon tetoválás, vagy beleégették-e a bőrébe. Mindenesetre az ábra és az alatta lévő, idegen nyelven íródott szöveg kellemetlen érzéseket keltett benne. A lány ekkor felemelte a jobb csuklóját, aminek belsején egy szem volt szárnyakkal. Alatta apró motívumok, amiket Márk nem igazán tudott kivenni, de ugyanaz a kellemetlen érzés csapta meg, csak talán erősebben.
- Valaha én is közéjük tartoztam – szólalt meg a lány. – Nem ismernek mást, csak a beteg eszméiket és a pusztítást. El akarják törölni az embereket a Föld színéről.
Valamiért úgy hiszem, ezt a Föld nem bánná, gondolta Márk, de ekkor elkapta Edon szúrós pillantását. És mindenki másét. Hát persze. Ha Edon tud olvasni a gondolataiban, akkor mindenki más is. – Mármint, bocsánat, nem úgy gondoltam – kezdte kínosan érezni magát.
A lány többé nem bírta állni a tekintetét. – Tudatlan vagy még, kölyök. – Az ég felé emelte a fejét. – Ahol az FH jár, ott csak a vér és a sikolyok maradnak. Ha a próféta úgy kívánja, a saját édestestvérüket is megölik. Csodálkoznék, ha egy épeszű is lenne köztük.
Akkor vajon te az vagy?
A lány válaszul felhajtotta a pulcsija ujjait. Vaskos bőrszíjak voltak feltekerve rá, amiken keresztül, mint a rózsaindák tüskéi, átfurakodtak az apró, tűhegyes ezüstpengék. A legtöbb egészen mélyen belefúródott a karjába, mélyvörös tócsát hagyva maga körül. A vér vékony csíkokban csordogált lefelé a hegekkel teli, hófehér bőrön, de mielőtt lecsöppenhetett volna, megalvadt.
Vezeklőöv, villant át Márk agyán.
- Inkább nem mondom el, hány életet oltottam ki a kedvükért – húzta mosolyra ajkát a lány, de ebben a mosolyban nem volt semmi, csak üres, égbekiáltó fájdalom.