4. fejezet
Márk pár másodperc hallgatás után pislogott egyet. Aztán kettőt.
- Ha van valami kérdésed, nyugodtan tedd fel – törte meg a csendet Edon. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű eset, gondolta.
- Te mit szedsz? Mert elég hamar ki kéne kúrálnod magad belőle – nézett rá Márk aggódó szemekkel.
- Miért nem hiszel a saját szemednek? Rufus a bizonyítéka, hogy minden szavam igaz – sóhajtott Edon. Egy-null a megérzéseimnek.
- Könnyen beadhattál nekem is valamit. Elvégre elég közel férkőztél hozzám az utóbbi időben – vetett rá Márk gyanakvó pillantást. – Mégis hogy máshogy hallucinálhatnék?
- Ez nem… - Edon megrázta a fejét. – Elég. Mit tegyek, hogy elhiggyed? – tette fel a kérdést inkább magának, mint barátjának.
- Semmit. Nem fogom elhinni. Hacsak te magad át nem változol egy hatalmas farkassá – fonta keresztbe a karját Márk.
- Ezt könnyen megoldhatjuk – húzta széles mosolyra a száját a szőke fiú. Négykézlábra ereszkedett, majd megrázta magát, mint egy kutya, mire meleg fehér fény vette körül, ami nőttön nőtt. Mire Márk előtt eloszlott az illúzió, egy halványszürke farkas állt előtte, fehér pofával, hassal és lábakkal, félelmetes vigyorra húzva száját.
~~~
Leile! Koncentrálj már, az ég szerelmére!, próbáltam megtartani az egyensúlyomat egy nem teljesen jól sikerült ugrás után, miközben őrült tempóban követtem a körvonalat, amit a cölöpök kijelöltek. A sebesség miatt kifele dőltem, de nem lassíthattam, mert akkor kitörtem volna a lábamat, nem is beszélve a tízméteres zuhanásról. Leile velem ellentétben befele dőlt, de ő meg nem gyorsíthatott, ugyanazon okok miatt. Még szerencse, hogy egy zseni volt, aki kitalálta ezt a pályát, nyugtáztam, miközben megpróbáltam áthelyezni a testsúlyomat a másik oldalra. Ez azt eredményezte, hogy túllendültem, az egyensúlyom felmondta a szolgálatot, és zuhanni kezdtem a kör közepe felé. Zuhanás közben magam alá kaptam a lábaimat, miközben igyekeztem minél lazább maradni, ugyanakkor felkészülni a landolásra, ami hamar be is következett – egy lefelé vezető cölöpsorra érkeztem, ami kisebb iramot diktált, mint a fenti, külső kör, és lassulva tekergőzött a kör középpontjába. Leile, látva mire készülök, követte a példámat.
Valami elvonja a gondolataidat, fújtam, amikor leértünk. Így nem lehet gyakorolni!
Csend. Leilére ez egyáltalán nem volt jellemző. Általában elég agresszíven reagált arra, ha kritizálták. Most egy darabig a földet bámulta, majd amikor már nem is számítottam a válaszára, hirtelen felkapta a fejét.
Ti mit gondoltok Márkról?, intézte a kérdést minden jelenlévőhöz. Oldalra billentettem a fejem. Tévedtem. Ez volt az, ami nem volt jellemző Leilére.
Hogy érted ezt?
Mennyire tartjátok megbízhatónak?
Mármint, emberileg…?
Emberileg? Farkasok vagyunk, vágott Bleidd egy nagyon undok pofát. Nem csoda. Velem ellentétben ő vérfarkasnak született, így nem is volt alkalma megszokni azokat a kifejezéseket, amiket az emberek tanítottak nekem. Egyébként, ha engem kérdezel, ötven százalékot adok neki, fordult Leiléhez.
Szerintem adjunk neki egy kis időt, szólalt meg Maccon. Elég sokmindent kell majd feldolgoznia viszonylag kevés idő alatt.
Ebben egyetértettem, főleg azért, mert Maccon mondta, aki Bleiddhez hasonlóan soha nem tapasztalta meg az emberi életet, de a legnagyobb empátiát mutatta, amikor nekem kellett szembenéznem azzal, mi is vagyok valójában.
~~~
Egy vérfagyasztó ordítás rázta fel az erdőt. Márk kétségbeesetten hátrált a most már farkassá változott Edon elől. A szürke farkas arcán csalódottság és szomorúság tükröződött, a fülei lekonyultak. Ezerötszázhatvankettő*-null a megérzéseimnek, mormogott magában.
Márk eközben felbukott a mögötte álló fa egyik gyökerében, és elvesztette az egyensúlyát – Edon egy pillanat alatt mögötte termett, és nem hagyta, hogy elessen. A farkas érezte a fiú energiáit. Érezte, hogy gyorsul fel, majd lassul le a szívverése, amikor megbotlott, és amikor nekiütközött. Lassan kifújta a levegőt, de egy centit sem mozdult, amíg biztosra nem vette, hogy Márk visszanyerte az egyensúlyát. Csak ekkor nézett a fiú szemébe. Edon világoszöld szemei mintha új színt kaptak volna a levelek között beszűrődő napfénytől, ami rájuk vetődött. Mikor megállapította, hogy Márk nem akar elfutni, becsukta őket, és erősen koncentrált valamire.
Most… már… hiszel nekem?, az üzenet kissé erőtlenül hangzott Márk fejében, de még így is tisztán hallotta.
- Te jó ég, tényleg megkergültem. Éppen azt képzelem, hogy a fejemben vagy, és éppen azt kérdezed, hogy hiszek-e neked – nevette el magát kínjában a fiú.
Ez… a valóság.
Csend. Márk tágra nyílt szemekkel nézett az előtte álló farkasra. A szeméből nem lehetett kiolvasni semmit, de Edon belelátott az elméjébe, és pontosan tudta, hogy most éppen megpróbálja a helyére tenni a vele történteket, és hogy épp azt latolgatja, megtörténhet-e ez vele egyáltalán.
Edon lassan kifújta a levegőt, ezzel felzavarva az orrára eső fénysugárban táncoló porszemcséket. Gondolod… hogy… képes vagy… hinni nekem?, ehhez a mondathoz már komoly erőfeszítésre volt szüksége. Egy átlagos emberrel nem is ért volna célt vele, hiszen ők - néhány kivétellel - még ennyire sem fogékonyak a telepátiára. Márk viszont rendelkezett farkas génekkel, amik magukban hordozták azt, amit a vérfarkasok egyszerűen csak biológiai tudásnak hívtak – olyan tudás, amit nem tapasztalat és nem is tanulás útján szereznek, hanem biológiai úton.
Márk válasz helyett kinyújtotta a kezét, mire a farkas lassan a tenyeréhez nyomta az orrát. Hiszek neked.
~~~
- És akkor most bemutatom az új gyakorlótársatokat – vigyorodtam el. Ugyanazon a tisztáson álltunk, mint reggel. A közepén térdeltem, és a tőröm nyelével rúnákat véstem a földbe magam körül. Minden vonás halvány, kék fénnyel világított, majd amikor egy-egy rúna kész lett, a kékbe egy kis fehér fény is keveredett. Mire befejeztem a kört, annyira felerősödött a rúnák fénye, hogy körös-körül ötcentis fényoszlopokat bocsátottak ki magukból. Ezután a tőrt mostmár rendeltetésszerűen fogva, felszakítottam a bőrt a bal csuklómon. Sűrű, fekete vért folyt ki belőle, amivel átrajzoltam a rúnákat, új jelentést adva nekik. A kék dominanciáját átvette az ezüst fény, majd kicsivel később egy fekete, nehéz, gomolygó köd. Kiléptem a körből, hogy helyet adjak az egyre sűrűsödő ködnek.
Annyira koncentráltam, amennyire csak tudtam. Ennek eredményeképp a köd kezdett lassan alakot ölteni. Fél perccel később már egy éjfekete, többé-kevésbé hús-vér kutyának kinéző teremtmény állt előttünk. Az egyetlen különbség közte és egy kutya között a fehéren világító szeme és a fogsorán húzódó, lyukacsos bőrtömeg volt.
- Tud ez az izé harapni egyáltalán? – szólalt meg a mellettem keresztbefont karokkal álló Leile.
- Ne becsüld le – lépett mellé Maccon, szemét a lényen tartva. – Ez egy Lidérc. Lehet, hogy nem tűnik veszélyesnek, de az.
- Egy ártatlan báránynak kinéző gyilkológép? Ez tetszik – hallottam Bleidd hangját közvetlenül a fülem mellett. – Emlékeztet valakire – sandított rám.
- Csak nem rám célzol? – vágtam meglepett képet, miközben olyan gesztust tettem, mintha a feltételezés is sértő lenne számomra.
- Pontosan – vigyorodott el.
- Hogy mered…! – váltottam egy sokkal keményebb hangnemre, és pofonra emeltem a kezem.
- Igen, pont erre gondoltam – tört ki belőle a nevetés, amihez a többiek is csatlakoztak. Leengedtem a kezem, és én is együtt nevettem velük, hiszen pont úgy viselkedtem, mint ahogy Bleidd leírta. Egy ártatlan báránynak kinéző gyilkológépként.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
* a számnak szimbolikus jelentősége van, ez a későbbiekben lesz kifejtve
- Ha van valami kérdésed, nyugodtan tedd fel – törte meg a csendet Edon. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű eset, gondolta.
- Te mit szedsz? Mert elég hamar ki kéne kúrálnod magad belőle – nézett rá Márk aggódó szemekkel.
- Miért nem hiszel a saját szemednek? Rufus a bizonyítéka, hogy minden szavam igaz – sóhajtott Edon. Egy-null a megérzéseimnek.
- Könnyen beadhattál nekem is valamit. Elvégre elég közel férkőztél hozzám az utóbbi időben – vetett rá Márk gyanakvó pillantást. – Mégis hogy máshogy hallucinálhatnék?
- Ez nem… - Edon megrázta a fejét. – Elég. Mit tegyek, hogy elhiggyed? – tette fel a kérdést inkább magának, mint barátjának.
- Semmit. Nem fogom elhinni. Hacsak te magad át nem változol egy hatalmas farkassá – fonta keresztbe a karját Márk.
- Ezt könnyen megoldhatjuk – húzta széles mosolyra a száját a szőke fiú. Négykézlábra ereszkedett, majd megrázta magát, mint egy kutya, mire meleg fehér fény vette körül, ami nőttön nőtt. Mire Márk előtt eloszlott az illúzió, egy halványszürke farkas állt előtte, fehér pofával, hassal és lábakkal, félelmetes vigyorra húzva száját.
~~~
Leile! Koncentrálj már, az ég szerelmére!, próbáltam megtartani az egyensúlyomat egy nem teljesen jól sikerült ugrás után, miközben őrült tempóban követtem a körvonalat, amit a cölöpök kijelöltek. A sebesség miatt kifele dőltem, de nem lassíthattam, mert akkor kitörtem volna a lábamat, nem is beszélve a tízméteres zuhanásról. Leile velem ellentétben befele dőlt, de ő meg nem gyorsíthatott, ugyanazon okok miatt. Még szerencse, hogy egy zseni volt, aki kitalálta ezt a pályát, nyugtáztam, miközben megpróbáltam áthelyezni a testsúlyomat a másik oldalra. Ez azt eredményezte, hogy túllendültem, az egyensúlyom felmondta a szolgálatot, és zuhanni kezdtem a kör közepe felé. Zuhanás közben magam alá kaptam a lábaimat, miközben igyekeztem minél lazább maradni, ugyanakkor felkészülni a landolásra, ami hamar be is következett – egy lefelé vezető cölöpsorra érkeztem, ami kisebb iramot diktált, mint a fenti, külső kör, és lassulva tekergőzött a kör középpontjába. Leile, látva mire készülök, követte a példámat.
Valami elvonja a gondolataidat, fújtam, amikor leértünk. Így nem lehet gyakorolni!
Csend. Leilére ez egyáltalán nem volt jellemző. Általában elég agresszíven reagált arra, ha kritizálták. Most egy darabig a földet bámulta, majd amikor már nem is számítottam a válaszára, hirtelen felkapta a fejét.
Ti mit gondoltok Márkról?, intézte a kérdést minden jelenlévőhöz. Oldalra billentettem a fejem. Tévedtem. Ez volt az, ami nem volt jellemző Leilére.
Hogy érted ezt?
Mennyire tartjátok megbízhatónak?
Mármint, emberileg…?
Emberileg? Farkasok vagyunk, vágott Bleidd egy nagyon undok pofát. Nem csoda. Velem ellentétben ő vérfarkasnak született, így nem is volt alkalma megszokni azokat a kifejezéseket, amiket az emberek tanítottak nekem. Egyébként, ha engem kérdezel, ötven százalékot adok neki, fordult Leiléhez.
Szerintem adjunk neki egy kis időt, szólalt meg Maccon. Elég sokmindent kell majd feldolgoznia viszonylag kevés idő alatt.
Ebben egyetértettem, főleg azért, mert Maccon mondta, aki Bleiddhez hasonlóan soha nem tapasztalta meg az emberi életet, de a legnagyobb empátiát mutatta, amikor nekem kellett szembenéznem azzal, mi is vagyok valójában.
~~~
Egy vérfagyasztó ordítás rázta fel az erdőt. Márk kétségbeesetten hátrált a most már farkassá változott Edon elől. A szürke farkas arcán csalódottság és szomorúság tükröződött, a fülei lekonyultak. Ezerötszázhatvankettő*-null a megérzéseimnek, mormogott magában.
Márk eközben felbukott a mögötte álló fa egyik gyökerében, és elvesztette az egyensúlyát – Edon egy pillanat alatt mögötte termett, és nem hagyta, hogy elessen. A farkas érezte a fiú energiáit. Érezte, hogy gyorsul fel, majd lassul le a szívverése, amikor megbotlott, és amikor nekiütközött. Lassan kifújta a levegőt, de egy centit sem mozdult, amíg biztosra nem vette, hogy Márk visszanyerte az egyensúlyát. Csak ekkor nézett a fiú szemébe. Edon világoszöld szemei mintha új színt kaptak volna a levelek között beszűrődő napfénytől, ami rájuk vetődött. Mikor megállapította, hogy Márk nem akar elfutni, becsukta őket, és erősen koncentrált valamire.
Most… már… hiszel nekem?, az üzenet kissé erőtlenül hangzott Márk fejében, de még így is tisztán hallotta.
- Te jó ég, tényleg megkergültem. Éppen azt képzelem, hogy a fejemben vagy, és éppen azt kérdezed, hogy hiszek-e neked – nevette el magát kínjában a fiú.
Ez… a valóság.
Csend. Márk tágra nyílt szemekkel nézett az előtte álló farkasra. A szeméből nem lehetett kiolvasni semmit, de Edon belelátott az elméjébe, és pontosan tudta, hogy most éppen megpróbálja a helyére tenni a vele történteket, és hogy épp azt latolgatja, megtörténhet-e ez vele egyáltalán.
Edon lassan kifújta a levegőt, ezzel felzavarva az orrára eső fénysugárban táncoló porszemcséket. Gondolod… hogy… képes vagy… hinni nekem?, ehhez a mondathoz már komoly erőfeszítésre volt szüksége. Egy átlagos emberrel nem is ért volna célt vele, hiszen ők - néhány kivétellel - még ennyire sem fogékonyak a telepátiára. Márk viszont rendelkezett farkas génekkel, amik magukban hordozták azt, amit a vérfarkasok egyszerűen csak biológiai tudásnak hívtak – olyan tudás, amit nem tapasztalat és nem is tanulás útján szereznek, hanem biológiai úton.
Márk válasz helyett kinyújtotta a kezét, mire a farkas lassan a tenyeréhez nyomta az orrát. Hiszek neked.
~~~
- És akkor most bemutatom az új gyakorlótársatokat – vigyorodtam el. Ugyanazon a tisztáson álltunk, mint reggel. A közepén térdeltem, és a tőröm nyelével rúnákat véstem a földbe magam körül. Minden vonás halvány, kék fénnyel világított, majd amikor egy-egy rúna kész lett, a kékbe egy kis fehér fény is keveredett. Mire befejeztem a kört, annyira felerősödött a rúnák fénye, hogy körös-körül ötcentis fényoszlopokat bocsátottak ki magukból. Ezután a tőrt mostmár rendeltetésszerűen fogva, felszakítottam a bőrt a bal csuklómon. Sűrű, fekete vért folyt ki belőle, amivel átrajzoltam a rúnákat, új jelentést adva nekik. A kék dominanciáját átvette az ezüst fény, majd kicsivel később egy fekete, nehéz, gomolygó köd. Kiléptem a körből, hogy helyet adjak az egyre sűrűsödő ködnek.
Annyira koncentráltam, amennyire csak tudtam. Ennek eredményeképp a köd kezdett lassan alakot ölteni. Fél perccel később már egy éjfekete, többé-kevésbé hús-vér kutyának kinéző teremtmény állt előttünk. Az egyetlen különbség közte és egy kutya között a fehéren világító szeme és a fogsorán húzódó, lyukacsos bőrtömeg volt.
- Tud ez az izé harapni egyáltalán? – szólalt meg a mellettem keresztbefont karokkal álló Leile.
- Ne becsüld le – lépett mellé Maccon, szemét a lényen tartva. – Ez egy Lidérc. Lehet, hogy nem tűnik veszélyesnek, de az.
- Egy ártatlan báránynak kinéző gyilkológép? Ez tetszik – hallottam Bleidd hangját közvetlenül a fülem mellett. – Emlékeztet valakire – sandított rám.
- Csak nem rám célzol? – vágtam meglepett képet, miközben olyan gesztust tettem, mintha a feltételezés is sértő lenne számomra.
- Pontosan – vigyorodott el.
- Hogy mered…! – váltottam egy sokkal keményebb hangnemre, és pofonra emeltem a kezem.
- Igen, pont erre gondoltam – tört ki belőle a nevetés, amihez a többiek is csatlakoztak. Leengedtem a kezem, és én is együtt nevettem velük, hiszen pont úgy viselkedtem, mint ahogy Bleidd leírta. Egy ártatlan báránynak kinéző gyilkológépként.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
* a számnak szimbolikus jelentősége van, ez a későbbiekben lesz kifejtve