6. fejezet
- Jól vagy, Leile? – futottam oda barátnőmhöz. Csupasz karján élénkvörös vércsíkok csordogáltak lefelé. Jobb híján kezemmel szorítottam le a karját, miközben a Harmadik Szememmel próbáltam megvizsgálni a sebet.
Ez a képességem egyedülálló volt a falkában. Segítségével máshogy érzékeltem tárgyakat és felületeket, mint mások. Ez nagyon jól jött, mivel akkor is működött, ha becsuktam a szemem, továbbá a rengeteg gyakorlásnak hála precízen fel tudtam térképezni egészen kicsi területeket is.
- Edon egy-kettőre helyre tudja hozni. Én sajnos kevés vagyok hozzá – ámbátor én is Beonak vallottam magam, nyílt titok volt, hogy a Beok képességeit nekem sajnos nem rakták a bölcsőmbe. Mivel a Fekete Rózsákhoz tartoztam, az ebből eredő tulajdonságaim sokkal dominánsabbak voltak a többinél. Mindezek ellenére megtaláltam az utat ahhoz, hogy lemásoljam a klántársaim képességeit. Ebben nagy segítségemre volt Accalia, aki megtanított a Beok legbensőbb titkaira is, és ezzel együtt megértette velem a tudásuk magját és természetét.
A Beok elsősorban a biológiai működésekbe tudnak beleszólni, így például egy bizonyos mértékig a sebek gyógyulását is elő tudják segíteni. Az én képességeim közös tulajdonsága, hogy csupán az anyagok mechanikájára tudok hatni. Van rá mód, hogy befolyásoljam a sejtek működését, és így a gyógyulást, de rengeteg koncentrációt igényel, és esetenként olyan aprólékos munka, ami a jelenlegi tudásomat is meghaladja. Éppen ezért csak karcolásokat, horzsolásokat és kisebb vágásokat tudok gyógyítani, de még ez is borzasztóan fárasztó számomra.
- Nem kell ide Edon. Megoldom – söpörte le a kezem Leile. Hát persze. Ha Edonnal akar találkozni, akkor Accaliával is összefut. Minden bizonnyal kellemetlenül érintené, ha pont a mesteremnek kéne beszámolnia arról, hogy nem tudott legyőzni egy Lidércet.
- Ahogy akarod – léptem hátra, miközben Leile végigsimított a karján. Kézfeje egy árnyalattal fehérebb lett, a seb körüli bőr úgyszintén. Végigfuttatta az ujjait a pontszerű fognyomokon, amik lassan elhalványodtak. Mikor végzett, már csak a vércsíkok és a halványrózsaszín hegek hirdették a sebek egykori ottlétét.
Mivel Leile tökéletes keverék, egyszerre örökölte a három klán fő képességeit, így például a Beoktól a gyógyítást. Cserébe nem örökölte azokat az apró hajlamokat, amik klántaggá tesznek egy klántagot – a Beok természettel való egységét, a Bloodragek fegyelmezettségét vagy a Black Moonok stratégiáját. De ennél több is volt Leilében – a Látók és a Démonok képességei. Senki sem tudta, az FH hogyan tudta belekeverni a Látók – a királyi vérvonalból senki sem egyezett volna bele ebbe -, vagy akár a Démonok, azaz a Fekete Rózsák vérét a kísérleteibe. És mégis: itt állt előttünk valaki, akinek a létezése eddig csak legenda volt.
Egy felém repülő kezet észleltem. Kitértem előle, majd Bleidd mögé kerültem és finom jelzésként átkaroltam a nyakánál. A másik négy tőröm a jobb alkaromon ékeskedő, alaposan kidolgozott, kígyókat ábrázoló ezüst karvédő kígyóinak fogságában pihent. Innen már csak egy fél mozdulat kellett volna ahhoz, hogy elvágjam Bleidd torkát, és ezt mindketten pontosan tudtuk.
Ha fegyvert rántasz, ölj. Ha ellenség, ha barát, ha falkatárs, nem számít. Ha nem akarsz ölni, ne ránts fegyvert.
Élénken élt bennem Kwatokoo tanácsa. Nem egyszer kényszerítette egy tanítványát arra, hogy ölje meg az ellenfelét, ezzel elrettentve a többieket a fölösleges erőszaktól.
- Azt hittem, elbambultál – vigyorgott Bleidd.
- A Harmadik Szemem mindig nyitva van.
- És ez a mi szerencsénk – valóban, rengeteg helyzetben jól jött. Hamarabb érzékeltem a veszélyt, mint a többiek, és gyorsabban át tudtam fésülni egy-egy területet veszélyforrás után kutatva.
- Apropó, szerencse – állt fel Leile. – Vajon Edon hogy boldogul az újonccal?
~~~
Edon lopva a mellette sétáló fiúra pillantott. Az aranyló zöld fény selymes hatást keltett a fekete hajkoronán. Edon hirtelen maga előtt látta azt a Márkot, akivel először találkozott.
Az iskola folyosóján halványkék fény derengett. Az ablaktáblákon besütő napfény négyzeteket vetett a márványpadlóra és a szemközti falakra. A diákok kis csoportokban beszélgettek a teremajtók mellett. Edon a falnak támaszkodva hallgatta a barátai beszélgetését. A folyosó végén megjelent egy tetőtől talpig feketébe öltözött, táskáját hanyagul a vállára vető fiú. A hozzá közelebb állók idegesen felszisszentek. Edon éles látásának és szaglásának köszönhetően ilyen távolról is tisztán látta, hogy az a keze, amelyikkel a táskáját fogta, véres volt. Ezért hát a közelében állók reakciója. Azt azonban csak Edon tudta megállapítani, hogy a fiún valójában egy karcolás sincs. Nem telt sok időbe, amíg Edon felismerte, kinek a vére is ez. Fél másodperccel később egy dühödt alak tűnt fel, és hangosan káromkodva szaladt a fekete hajú fiú felé. Homlokából apró vércsík szaladt le, az egyik szeme alatti terület pedig erősen hajlott a lilás árnyalat felé. Az új fiú tudomást sem vett róla. Megállt egy csoport mellett, és szórakozottan megkérdezte tőlük, merre találja a mosdót. A diákok megdermedve bámultak rá, és a zaj lassan az egész folyosón elült. A támadó egyre gyorsabban közeledett. A fekete hajú fiú mintha észre sem vette volna, de Edon látta, hogy a szeme sarkából figyel, és megfeszült izmai elárulták, mennyire éber. Egy hirtelen elhatározással a két fiú közé lépett, mielőtt a másik odaért volna.
- Gyere, megmutatom. Ott lemoshatod a kezed – ragadta karon a meglepett újoncot, majd a mosdó felé tuszkolta.
- Nem menekülhetsz előlem! – üvöltötte magából kikelve az üldöző, és első meglepetéséből felocsúdva utánuk eredt. A fekete hajú fiú mintha kissé lehajtotta volna a fejét. Ismerem ezt a nézést, gondolta Edon. Nem agresszív, de készen áll a harcra. Belökte a mosdó ajtaját, és maga előtt betolta az idegent. Becsukta az ajtót, de mivel nem talált semmit, amivel eltorlaszolhatta volna, védelmezőn a másik elé állt.
- Nem kell megvédened. Gyáva lennék elmenekülni – mordult fel.
- A véremben van mások védelme – Edon maga sem tudta, miért árult el az első mondatával ilyen benső információt. Tetszett neki a fiú nyugodtsága és magabiztossága, s bár jól tudta, hogy az ő közbeavatkozása nélkül is boldogulna, erősen reménykedett abban, hogy ezt a szituációt el lehet intézni további harc nélkül. – És a békesség. Ha nincs közönségünk, könnyebben megbeszélhetnénk…
- Neked ehhez semmi közöd – lépett be a helyiségbe a fiú, akit az új diák megütött. Gesztenyebarna, félhosszú hajából néhány tincs összetapadt a megalvadt vértől, és Edonnak vissza kellett fognia magát, hogy ne kérdezze meg, milyen kötszert hozzon. Jól ismerte ezt a fiút. Az igazi neve Seth volt, de iskolában csak Benedeknek szólították. A Bloodrage klán száműzöttje volt, és gyakran került összetűzésbe a többi diákkal. Szerencsére a dühkitörései miatt nem volt olyan összeszedett harc közben, mint a Bloodrage klán tagjai, így Edon emberi formájában is könnyen meg tudott vele küzdeni. Ám ha Edon nem volt ott, valódi veszélyt jelentett a többiek számára. – Így is túl sok mindenbe ütöd bele az orrod.
- Szeretem a békességet – felelte Edon nyugodtan. Harsány nevetés volt a válasz. – Miért támadtál rá?
- Megszólítottam, ő meg elment mellettem. Mintha legalábbis övé lenne az iskola! – horkantott fel Seth.
- Semmi okom szóbaállni veled – felelt higgadtan a fiú. Hangja nyugalmat tükrözött, de Edon látta, ahogy ökölbe szorítja a véres kezét.
- Már megmutatta mire képes. Nem hiszem el, hogy még mindig harcolni akarsz vele – fordult Sethhez.
- Ez a… azt használta ki, hogy nem voltam felkészülve – mondta Seth néhány nyomdafestéket nem tűrő szó után.
- Szívesen kipróbálnám, milyen az, amikor fel vagy készülve – hangzott a gunyoros válasz. – De sajnos sosem leszel.
- Majd meglátjuk – mordult fel Seth. Edon egy pillanatnyi gyengeséget észlelt az aurájában. Elég csúnya az a seb.
Az a nyavalyás az ütésével nekilökött az egyik szekrény sarkának. Engem, egy Bloodraget!
Egyetlen ütéssel? Edonnak nehezére esett elképzelni a jelenetet. Ezek szerint tehetséges a srác. Jobb lesz, ha vigyázol vele, pillantott a háta mögé. Seth ezt a másodpercet használta ki arra, hogy kisurranjon. Ahogy visszaemlékezett a másik fiú hirtelen támadására, határozottan érezte, hogy nem szeretne még egyszer megütközni vele. Azaz nem ma. Volt benne valami. A gyorsasága, az ereje – Seth nem ehhez szokott, hiszen csak az iskolatársait verte. És Edont, aki teljesen máshogy mozgott. Kecsesen és fürgén, mint egy gyík.
Ez a képességem egyedülálló volt a falkában. Segítségével máshogy érzékeltem tárgyakat és felületeket, mint mások. Ez nagyon jól jött, mivel akkor is működött, ha becsuktam a szemem, továbbá a rengeteg gyakorlásnak hála precízen fel tudtam térképezni egészen kicsi területeket is.
- Edon egy-kettőre helyre tudja hozni. Én sajnos kevés vagyok hozzá – ámbátor én is Beonak vallottam magam, nyílt titok volt, hogy a Beok képességeit nekem sajnos nem rakták a bölcsőmbe. Mivel a Fekete Rózsákhoz tartoztam, az ebből eredő tulajdonságaim sokkal dominánsabbak voltak a többinél. Mindezek ellenére megtaláltam az utat ahhoz, hogy lemásoljam a klántársaim képességeit. Ebben nagy segítségemre volt Accalia, aki megtanított a Beok legbensőbb titkaira is, és ezzel együtt megértette velem a tudásuk magját és természetét.
A Beok elsősorban a biológiai működésekbe tudnak beleszólni, így például egy bizonyos mértékig a sebek gyógyulását is elő tudják segíteni. Az én képességeim közös tulajdonsága, hogy csupán az anyagok mechanikájára tudok hatni. Van rá mód, hogy befolyásoljam a sejtek működését, és így a gyógyulást, de rengeteg koncentrációt igényel, és esetenként olyan aprólékos munka, ami a jelenlegi tudásomat is meghaladja. Éppen ezért csak karcolásokat, horzsolásokat és kisebb vágásokat tudok gyógyítani, de még ez is borzasztóan fárasztó számomra.
- Nem kell ide Edon. Megoldom – söpörte le a kezem Leile. Hát persze. Ha Edonnal akar találkozni, akkor Accaliával is összefut. Minden bizonnyal kellemetlenül érintené, ha pont a mesteremnek kéne beszámolnia arról, hogy nem tudott legyőzni egy Lidércet.
- Ahogy akarod – léptem hátra, miközben Leile végigsimított a karján. Kézfeje egy árnyalattal fehérebb lett, a seb körüli bőr úgyszintén. Végigfuttatta az ujjait a pontszerű fognyomokon, amik lassan elhalványodtak. Mikor végzett, már csak a vércsíkok és a halványrózsaszín hegek hirdették a sebek egykori ottlétét.
Mivel Leile tökéletes keverék, egyszerre örökölte a három klán fő képességeit, így például a Beoktól a gyógyítást. Cserébe nem örökölte azokat az apró hajlamokat, amik klántaggá tesznek egy klántagot – a Beok természettel való egységét, a Bloodragek fegyelmezettségét vagy a Black Moonok stratégiáját. De ennél több is volt Leilében – a Látók és a Démonok képességei. Senki sem tudta, az FH hogyan tudta belekeverni a Látók – a királyi vérvonalból senki sem egyezett volna bele ebbe -, vagy akár a Démonok, azaz a Fekete Rózsák vérét a kísérleteibe. És mégis: itt állt előttünk valaki, akinek a létezése eddig csak legenda volt.
Egy felém repülő kezet észleltem. Kitértem előle, majd Bleidd mögé kerültem és finom jelzésként átkaroltam a nyakánál. A másik négy tőröm a jobb alkaromon ékeskedő, alaposan kidolgozott, kígyókat ábrázoló ezüst karvédő kígyóinak fogságában pihent. Innen már csak egy fél mozdulat kellett volna ahhoz, hogy elvágjam Bleidd torkát, és ezt mindketten pontosan tudtuk.
Ha fegyvert rántasz, ölj. Ha ellenség, ha barát, ha falkatárs, nem számít. Ha nem akarsz ölni, ne ránts fegyvert.
Élénken élt bennem Kwatokoo tanácsa. Nem egyszer kényszerítette egy tanítványát arra, hogy ölje meg az ellenfelét, ezzel elrettentve a többieket a fölösleges erőszaktól.
- Azt hittem, elbambultál – vigyorgott Bleidd.
- A Harmadik Szemem mindig nyitva van.
- És ez a mi szerencsénk – valóban, rengeteg helyzetben jól jött. Hamarabb érzékeltem a veszélyt, mint a többiek, és gyorsabban át tudtam fésülni egy-egy területet veszélyforrás után kutatva.
- Apropó, szerencse – állt fel Leile. – Vajon Edon hogy boldogul az újonccal?
~~~
Edon lopva a mellette sétáló fiúra pillantott. Az aranyló zöld fény selymes hatást keltett a fekete hajkoronán. Edon hirtelen maga előtt látta azt a Márkot, akivel először találkozott.
Az iskola folyosóján halványkék fény derengett. Az ablaktáblákon besütő napfény négyzeteket vetett a márványpadlóra és a szemközti falakra. A diákok kis csoportokban beszélgettek a teremajtók mellett. Edon a falnak támaszkodva hallgatta a barátai beszélgetését. A folyosó végén megjelent egy tetőtől talpig feketébe öltözött, táskáját hanyagul a vállára vető fiú. A hozzá közelebb állók idegesen felszisszentek. Edon éles látásának és szaglásának köszönhetően ilyen távolról is tisztán látta, hogy az a keze, amelyikkel a táskáját fogta, véres volt. Ezért hát a közelében állók reakciója. Azt azonban csak Edon tudta megállapítani, hogy a fiún valójában egy karcolás sincs. Nem telt sok időbe, amíg Edon felismerte, kinek a vére is ez. Fél másodperccel később egy dühödt alak tűnt fel, és hangosan káromkodva szaladt a fekete hajú fiú felé. Homlokából apró vércsík szaladt le, az egyik szeme alatti terület pedig erősen hajlott a lilás árnyalat felé. Az új fiú tudomást sem vett róla. Megállt egy csoport mellett, és szórakozottan megkérdezte tőlük, merre találja a mosdót. A diákok megdermedve bámultak rá, és a zaj lassan az egész folyosón elült. A támadó egyre gyorsabban közeledett. A fekete hajú fiú mintha észre sem vette volna, de Edon látta, hogy a szeme sarkából figyel, és megfeszült izmai elárulták, mennyire éber. Egy hirtelen elhatározással a két fiú közé lépett, mielőtt a másik odaért volna.
- Gyere, megmutatom. Ott lemoshatod a kezed – ragadta karon a meglepett újoncot, majd a mosdó felé tuszkolta.
- Nem menekülhetsz előlem! – üvöltötte magából kikelve az üldöző, és első meglepetéséből felocsúdva utánuk eredt. A fekete hajú fiú mintha kissé lehajtotta volna a fejét. Ismerem ezt a nézést, gondolta Edon. Nem agresszív, de készen áll a harcra. Belökte a mosdó ajtaját, és maga előtt betolta az idegent. Becsukta az ajtót, de mivel nem talált semmit, amivel eltorlaszolhatta volna, védelmezőn a másik elé állt.
- Nem kell megvédened. Gyáva lennék elmenekülni – mordult fel.
- A véremben van mások védelme – Edon maga sem tudta, miért árult el az első mondatával ilyen benső információt. Tetszett neki a fiú nyugodtsága és magabiztossága, s bár jól tudta, hogy az ő közbeavatkozása nélkül is boldogulna, erősen reménykedett abban, hogy ezt a szituációt el lehet intézni további harc nélkül. – És a békesség. Ha nincs közönségünk, könnyebben megbeszélhetnénk…
- Neked ehhez semmi közöd – lépett be a helyiségbe a fiú, akit az új diák megütött. Gesztenyebarna, félhosszú hajából néhány tincs összetapadt a megalvadt vértől, és Edonnak vissza kellett fognia magát, hogy ne kérdezze meg, milyen kötszert hozzon. Jól ismerte ezt a fiút. Az igazi neve Seth volt, de iskolában csak Benedeknek szólították. A Bloodrage klán száműzöttje volt, és gyakran került összetűzésbe a többi diákkal. Szerencsére a dühkitörései miatt nem volt olyan összeszedett harc közben, mint a Bloodrage klán tagjai, így Edon emberi formájában is könnyen meg tudott vele küzdeni. Ám ha Edon nem volt ott, valódi veszélyt jelentett a többiek számára. – Így is túl sok mindenbe ütöd bele az orrod.
- Szeretem a békességet – felelte Edon nyugodtan. Harsány nevetés volt a válasz. – Miért támadtál rá?
- Megszólítottam, ő meg elment mellettem. Mintha legalábbis övé lenne az iskola! – horkantott fel Seth.
- Semmi okom szóbaállni veled – felelt higgadtan a fiú. Hangja nyugalmat tükrözött, de Edon látta, ahogy ökölbe szorítja a véres kezét.
- Már megmutatta mire képes. Nem hiszem el, hogy még mindig harcolni akarsz vele – fordult Sethhez.
- Ez a… azt használta ki, hogy nem voltam felkészülve – mondta Seth néhány nyomdafestéket nem tűrő szó után.
- Szívesen kipróbálnám, milyen az, amikor fel vagy készülve – hangzott a gunyoros válasz. – De sajnos sosem leszel.
- Majd meglátjuk – mordult fel Seth. Edon egy pillanatnyi gyengeséget észlelt az aurájában. Elég csúnya az a seb.
Az a nyavalyás az ütésével nekilökött az egyik szekrény sarkának. Engem, egy Bloodraget!
Egyetlen ütéssel? Edonnak nehezére esett elképzelni a jelenetet. Ezek szerint tehetséges a srác. Jobb lesz, ha vigyázol vele, pillantott a háta mögé. Seth ezt a másodpercet használta ki arra, hogy kisurranjon. Ahogy visszaemlékezett a másik fiú hirtelen támadására, határozottan érezte, hogy nem szeretne még egyszer megütközni vele. Azaz nem ma. Volt benne valami. A gyorsasága, az ereje – Seth nem ehhez szokott, hiszen csak az iskolatársait verte. És Edont, aki teljesen máshogy mozgott. Kecsesen és fürgén, mint egy gyík.