2. fejezet
- Accalia? Kedves személy? Valóban? – tört ki Leiléből, amint Edon és Márk hallótávolságon kívül kerültek.
Elengedtem Rufus kötelét, aki így megszabadult az állkapcsát szorító huroktól is. – Veled csak azért nem kedves, mert nem vagy elég tisztelettudó – vetettem oda Leilének, miközben Rufus odaügetett hozzá, és szembefordult velem. Ábrázatára rosszalló kifejezés ült.
- Látod? Rufus is velem van – szegte fel a fejét barátnőm. – Vak vagy, Ad – tette hozzá komolyabban. – Azt hiszed, feltétlen hűséggel tartozol neki. Pedig szabad vagy, mint a madár! – tárta szét a karját, és megpördült a tengelye körül. Ahogy megállt, haja meglebbent, így láthatóvá vált a jobb szeme is, ami elsőre kissé bizarr látványt nyújtott. Az írisze alsó fele teljesen fekete volt, a felső teljesen sárga. Amikor használta a képességét, a sárga részbe fekete, a feketébe pedig fehér írás vegyült, melyet csak mi értettünk. Számunkra ez az írás hordozott mindent, ami Leile volt.
- Elbambultál – mordult egy hang mögöttem, miközben egy áll nehezedett a vállamra. – Nem valami bölcs dolog egy harcostól.
- Itt biztonságban vagyok – csuktam be a szemem. És így is volt. A jelenlévők közül senki sem bántana, gondoltam.
- És Márk? – hangzott a kérdés. A szemeim egyből felpattantak. Vetettem egy oldalpillantást Bleiddre. Három másodpercig farkasszemeztünk, majd egyszerre mondtuk ki azt, amire mindketten gondoltunk, mióta a fekete hajú srác megjelent:
- SS.
Ez a két betű egy életre megbélyegezhetett valakit, ha egyszer ráragasztották. Márpedig mostanában mindenkire ezt mondták, aki félvérnek született – nem volt eleve elrendelve a hovatartozása, így akárhova pártolt, a társai úgy érezték, bármikor átállhat a másik oldalra.
- Akkor mégis hogy bízhatnánk benne? – tette fel az amúgy magától értetődő kérdést Bleidd.
- Feltétlen kutyahűséggel. Mint Accaliában – öltött ránk nyelvet Leile.
Összerándultam. – Szóval most már a bizalmunkra se méltó? – kérdeztem nem rejtett éllel a hangomban, szeretett mesteremre célozva. Bleidd, megérezve feszültségemet, felemelte az állát a vállamról, és kihívóan nézett Leile szemébe. A lány kelletlenül bár, de meghunyászkodott, és lehajtotta fejét.
- Elég legyen – mordult fel az eddig szótlan Maccon. Természetéből adódóan nem beszélt sokat, inkább a tetteivel mutatta ki a véleményét, de ha mégis megtette, mindenki hallgatott rá. – Vagy talán elfelejtetted, mit tett érted Adolpha? – fordult Leiléhez, azzal a mély tisztelettel kiejtve a nevem, amit habár sosem éreztem igazán szükségesnek, mégis melegséggel töltött el. Kissé megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni belőle a felesleges viták emlékét. – Értem, hogy önfejű és makacs vagy, de vannak dolgok, amik egy életre másokhoz láncolnak. Ilyen a hűség is. Márpedig Adolpha alaposan rászolgált a tiédre, így hát az lenne a helyes, ha elfogadnád a döntéseit és nem kérdőjeleznéd meg azokat újra meg újra – miután befejezte, mélységes csönd támadt.
Minden egyes szava igaz volt. Leile csakugyan az életét köszönhette nekem, de eszem ágában sem volt ezért bármit is elvárni tőle. Mindig is természetes volt, hogy ott áll mellettem a maga forrófejű, kiszámíthatatlan módján, és jó irányba terelget, amikor a félelem vagy a düh nem enged tisztán gondolkozni. A legtöbb dologban egyetértettünk, Accaliával kapcsolatban viszont mindig is gyanakvó és bizalmatlan volt, ami a múltját tekintve érthető. A bajok akkor kezdődtek, amikor az idő múlásával ez a bizalmatlanság nem hogy csillapodott volna, de nőttön nőtt. Leile mindenkivel megbarátkozott, egyedül Accalia és a Bölcsek társaságában viselkedett másként. Mivel az ő megérzéseire hagyatkoztunk a leginkább, ez nagyon szúrta a szemem. Hogy bízzak Leilében, ha kétségbe vonja mesterem és tanítóm szavahihetőségét? És hogy bízzak Accaliában, ha Leile egyébként csalhatatlan érzékei most sem tévednek? Hetek óta ezen rágódtam, de valahogy nem találtam választ egyik kérdésemre sem.
- Te pedig – fordult most felém Maccon. – Viselkedj rangodhoz méltóan. Hozz döntéseket, és vállald értük a következményeket. Mi mindig mögötted leszünk, de mindenki tudja, hogy a többség csak akkor fog követni, ha jó döntéseket hozol – nézett a szemembe azzal a szemével, ami kilátszott a haja alól.
Megborzongtam. Senki nem látott be az elmémbe, de Macconnak mindig is jó megérzései voltak azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik le bennem.
Körülhordoztam tekintetem a többieken, és megállapodtam Maccon smaragdzöld szemén. – Így lesz. Megígérem – biccentettem.
Rufus újult erővel kezdte el csóválni a farkát, Leile pedig széles mosolyra húzta a száját. – Verseny a Paraboláig? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha máris biztos lenne a győzelmében.
- Csak ha nem félsz a vereségtől, kutya – hallottam mögülem Bleidd hangját.
- Ugyan már, miért félnék? Hiszen mindenki tudja, hogy én vagyok a leggyorsabb, legerősebb, legenergikusabb… hé várjatok! – kiáltott a négy távolodó farkas után, majd egy kecses ugrással ő is farkasként fogott talajt, hogy üldözőbe vegyen minket.
~~~
Márk és Edon már egy ideje az erdőben barangoltak. A délutáni nap sugarai a levelek között beszűrődve zölddé varázsolták a levegőt, az itt-ott elterülő, fatörzseket és bokrokat simogató fényfoltok egészen különös atmoszférát kölcsönöztek a tájnak.
Ha legalább a fák törzse alapján tájékozódhatnék… a fene egye meg, az összes fa körül van nőve mohával és mindenféle kúszónövénnyel, mégis honnan tudjam, északra vagy délre visz, keletre vagy nyugatra?, nézegetett körbe idegesen Márk.
- Próbálkozz a nap hajlásszögével. Úgy öt óra tájt lehet – vetette oda Edon, csak úgy mellékesen.
- Ah, kösz… - kezdte a másik az eget kémlelni. Két másodperc múlva földbe gyökerezett a lába. – Hogy mit mondtál?
- Hát azt, hogy a nap hajlásszöge alapján is lehet tájékozódni. Persze nem pontosan, és azt is csak akkor, ha nagyjából tudod hány óra van…
- Nem az. Honnan tudtad, hogy…?
- Ja, hogy tájékozódni akarsz? Képes vagyok olvasni a gondolataidban – lépett át egy fatörzsön. – Vigyázz, csúszik.
- Haver, kezdesz megijeszteni. Először az a dög, most meg ez… mégis, mit adtál be nekem? Mert hogy ez nem a valóság, az is biztos – nézett körbe az erdőben, aminek látványa valóban, mintha nem is evilági lett volna. Ő is átlépett a fatörzsön, de annyira el volt foglalva a hitetlenkedéssel, hogy megcsúszott, és le is gurult volna az alattuk elterülő patakmederbe, ha Edon el nem kapja.
- Nem gondolod, hogy korán van még a fürdéshez? Emberek számára kissé hideg lehet még az a víz… - mosolygott rá.
- Ne kertelj! – szabadult ki a szőke fiú szorításából, mihelyt visszanyerte egyensúlyát. – Bízok benned, de cserébe magyarázatot követelek – nézett makacsul a másik szemébe.
Kemény pillantás, jegyezte meg magában Edon. Mint egy mindenre elszánt harcosé.
- Oké, megadom magam – sóhajtott két kezét maga elé emelve. – Mindent elmondok, amit tudni szeretnél. De valamit muszáj megjegyezned: minden, amit láttál, valós, és az igazság néha meglepőbb, mint gondolnád. Most pedig kövess – mondta, majd egy macska ügyességével felkapaszkodott a patakmeder szélén terpeszkedő fák egyikének gyökerein. Márk nagy nehezen utána csinálta a mutatványt, de az utolsó gyökér, amit Edon lendületének köszönhetően ki tudott hagyni, kettétört a súlya alatt. Zuhanás közben egy erős kéz kulcsolódott az alkarjára, ami nem hagyta leesni.
- Olyan de ja vu érzésem van – motyogta az orra alatt, szemét lesütve.
- Nem kell szégyenkezned – mosolyodott el Edon. – Közülünk nagyon sokan vonzódnak a vízhez – a mosoly most már gúnyos vigyorrá torzult.
- Hé! – ocsúdott fel Márk. Hiába érezte magát kellemetlenül, amiért segítségre szorult, nem bírta, ha a végletekig tréfát űznek belőle. – Ami sok, az sok! – öklözött bele Edon vállába.
A fiú meglepő módon, mintha meg sem érezte volna, vigyorgott tovább. Kicsivel később azonban komolyabbra fordult az ábrázata, habár a szeme még mindig mosolygott.
- Ahhoz, hogy megértsd, mi folyik most körülötted, először meg kell értened, milyen különleges is a vérvonalad – kezdte.
- Különleges? A vérvonalam? Ugyan már – legyintett bosszúsan Márk.
- Ül! Hallgat! – adta ki a vezényszavakat a szőke fiú. Márk úgy érezte, engedelmeskednie kell, annál is inkább, mert így végre talán magyarázatot kaphat mindarra, ami mostanában körülötte történt.
Elengedtem Rufus kötelét, aki így megszabadult az állkapcsát szorító huroktól is. – Veled csak azért nem kedves, mert nem vagy elég tisztelettudó – vetettem oda Leilének, miközben Rufus odaügetett hozzá, és szembefordult velem. Ábrázatára rosszalló kifejezés ült.
- Látod? Rufus is velem van – szegte fel a fejét barátnőm. – Vak vagy, Ad – tette hozzá komolyabban. – Azt hiszed, feltétlen hűséggel tartozol neki. Pedig szabad vagy, mint a madár! – tárta szét a karját, és megpördült a tengelye körül. Ahogy megállt, haja meglebbent, így láthatóvá vált a jobb szeme is, ami elsőre kissé bizarr látványt nyújtott. Az írisze alsó fele teljesen fekete volt, a felső teljesen sárga. Amikor használta a képességét, a sárga részbe fekete, a feketébe pedig fehér írás vegyült, melyet csak mi értettünk. Számunkra ez az írás hordozott mindent, ami Leile volt.
- Elbambultál – mordult egy hang mögöttem, miközben egy áll nehezedett a vállamra. – Nem valami bölcs dolog egy harcostól.
- Itt biztonságban vagyok – csuktam be a szemem. És így is volt. A jelenlévők közül senki sem bántana, gondoltam.
- És Márk? – hangzott a kérdés. A szemeim egyből felpattantak. Vetettem egy oldalpillantást Bleiddre. Három másodpercig farkasszemeztünk, majd egyszerre mondtuk ki azt, amire mindketten gondoltunk, mióta a fekete hajú srác megjelent:
- SS.
Ez a két betű egy életre megbélyegezhetett valakit, ha egyszer ráragasztották. Márpedig mostanában mindenkire ezt mondták, aki félvérnek született – nem volt eleve elrendelve a hovatartozása, így akárhova pártolt, a társai úgy érezték, bármikor átállhat a másik oldalra.
- Akkor mégis hogy bízhatnánk benne? – tette fel az amúgy magától értetődő kérdést Bleidd.
- Feltétlen kutyahűséggel. Mint Accaliában – öltött ránk nyelvet Leile.
Összerándultam. – Szóval most már a bizalmunkra se méltó? – kérdeztem nem rejtett éllel a hangomban, szeretett mesteremre célozva. Bleidd, megérezve feszültségemet, felemelte az állát a vállamról, és kihívóan nézett Leile szemébe. A lány kelletlenül bár, de meghunyászkodott, és lehajtotta fejét.
- Elég legyen – mordult fel az eddig szótlan Maccon. Természetéből adódóan nem beszélt sokat, inkább a tetteivel mutatta ki a véleményét, de ha mégis megtette, mindenki hallgatott rá. – Vagy talán elfelejtetted, mit tett érted Adolpha? – fordult Leiléhez, azzal a mély tisztelettel kiejtve a nevem, amit habár sosem éreztem igazán szükségesnek, mégis melegséggel töltött el. Kissé megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni belőle a felesleges viták emlékét. – Értem, hogy önfejű és makacs vagy, de vannak dolgok, amik egy életre másokhoz láncolnak. Ilyen a hűség is. Márpedig Adolpha alaposan rászolgált a tiédre, így hát az lenne a helyes, ha elfogadnád a döntéseit és nem kérdőjeleznéd meg azokat újra meg újra – miután befejezte, mélységes csönd támadt.
Minden egyes szava igaz volt. Leile csakugyan az életét köszönhette nekem, de eszem ágában sem volt ezért bármit is elvárni tőle. Mindig is természetes volt, hogy ott áll mellettem a maga forrófejű, kiszámíthatatlan módján, és jó irányba terelget, amikor a félelem vagy a düh nem enged tisztán gondolkozni. A legtöbb dologban egyetértettünk, Accaliával kapcsolatban viszont mindig is gyanakvó és bizalmatlan volt, ami a múltját tekintve érthető. A bajok akkor kezdődtek, amikor az idő múlásával ez a bizalmatlanság nem hogy csillapodott volna, de nőttön nőtt. Leile mindenkivel megbarátkozott, egyedül Accalia és a Bölcsek társaságában viselkedett másként. Mivel az ő megérzéseire hagyatkoztunk a leginkább, ez nagyon szúrta a szemem. Hogy bízzak Leilében, ha kétségbe vonja mesterem és tanítóm szavahihetőségét? És hogy bízzak Accaliában, ha Leile egyébként csalhatatlan érzékei most sem tévednek? Hetek óta ezen rágódtam, de valahogy nem találtam választ egyik kérdésemre sem.
- Te pedig – fordult most felém Maccon. – Viselkedj rangodhoz méltóan. Hozz döntéseket, és vállald értük a következményeket. Mi mindig mögötted leszünk, de mindenki tudja, hogy a többség csak akkor fog követni, ha jó döntéseket hozol – nézett a szemembe azzal a szemével, ami kilátszott a haja alól.
Megborzongtam. Senki nem látott be az elmémbe, de Macconnak mindig is jó megérzései voltak azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik le bennem.
Körülhordoztam tekintetem a többieken, és megállapodtam Maccon smaragdzöld szemén. – Így lesz. Megígérem – biccentettem.
Rufus újult erővel kezdte el csóválni a farkát, Leile pedig széles mosolyra húzta a száját. – Verseny a Paraboláig? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha máris biztos lenne a győzelmében.
- Csak ha nem félsz a vereségtől, kutya – hallottam mögülem Bleidd hangját.
- Ugyan már, miért félnék? Hiszen mindenki tudja, hogy én vagyok a leggyorsabb, legerősebb, legenergikusabb… hé várjatok! – kiáltott a négy távolodó farkas után, majd egy kecses ugrással ő is farkasként fogott talajt, hogy üldözőbe vegyen minket.
~~~
Márk és Edon már egy ideje az erdőben barangoltak. A délutáni nap sugarai a levelek között beszűrődve zölddé varázsolták a levegőt, az itt-ott elterülő, fatörzseket és bokrokat simogató fényfoltok egészen különös atmoszférát kölcsönöztek a tájnak.
Ha legalább a fák törzse alapján tájékozódhatnék… a fene egye meg, az összes fa körül van nőve mohával és mindenféle kúszónövénnyel, mégis honnan tudjam, északra vagy délre visz, keletre vagy nyugatra?, nézegetett körbe idegesen Márk.
- Próbálkozz a nap hajlásszögével. Úgy öt óra tájt lehet – vetette oda Edon, csak úgy mellékesen.
- Ah, kösz… - kezdte a másik az eget kémlelni. Két másodperc múlva földbe gyökerezett a lába. – Hogy mit mondtál?
- Hát azt, hogy a nap hajlásszöge alapján is lehet tájékozódni. Persze nem pontosan, és azt is csak akkor, ha nagyjából tudod hány óra van…
- Nem az. Honnan tudtad, hogy…?
- Ja, hogy tájékozódni akarsz? Képes vagyok olvasni a gondolataidban – lépett át egy fatörzsön. – Vigyázz, csúszik.
- Haver, kezdesz megijeszteni. Először az a dög, most meg ez… mégis, mit adtál be nekem? Mert hogy ez nem a valóság, az is biztos – nézett körbe az erdőben, aminek látványa valóban, mintha nem is evilági lett volna. Ő is átlépett a fatörzsön, de annyira el volt foglalva a hitetlenkedéssel, hogy megcsúszott, és le is gurult volna az alattuk elterülő patakmederbe, ha Edon el nem kapja.
- Nem gondolod, hogy korán van még a fürdéshez? Emberek számára kissé hideg lehet még az a víz… - mosolygott rá.
- Ne kertelj! – szabadult ki a szőke fiú szorításából, mihelyt visszanyerte egyensúlyát. – Bízok benned, de cserébe magyarázatot követelek – nézett makacsul a másik szemébe.
Kemény pillantás, jegyezte meg magában Edon. Mint egy mindenre elszánt harcosé.
- Oké, megadom magam – sóhajtott két kezét maga elé emelve. – Mindent elmondok, amit tudni szeretnél. De valamit muszáj megjegyezned: minden, amit láttál, valós, és az igazság néha meglepőbb, mint gondolnád. Most pedig kövess – mondta, majd egy macska ügyességével felkapaszkodott a patakmeder szélén terpeszkedő fák egyikének gyökerein. Márk nagy nehezen utána csinálta a mutatványt, de az utolsó gyökér, amit Edon lendületének köszönhetően ki tudott hagyni, kettétört a súlya alatt. Zuhanás közben egy erős kéz kulcsolódott az alkarjára, ami nem hagyta leesni.
- Olyan de ja vu érzésem van – motyogta az orra alatt, szemét lesütve.
- Nem kell szégyenkezned – mosolyodott el Edon. – Közülünk nagyon sokan vonzódnak a vízhez – a mosoly most már gúnyos vigyorrá torzult.
- Hé! – ocsúdott fel Márk. Hiába érezte magát kellemetlenül, amiért segítségre szorult, nem bírta, ha a végletekig tréfát űznek belőle. – Ami sok, az sok! – öklözött bele Edon vállába.
A fiú meglepő módon, mintha meg sem érezte volna, vigyorgott tovább. Kicsivel később azonban komolyabbra fordult az ábrázata, habár a szeme még mindig mosolygott.
- Ahhoz, hogy megértsd, mi folyik most körülötted, először meg kell értened, milyen különleges is a vérvonalad – kezdte.
- Különleges? A vérvonalam? Ugyan már – legyintett bosszúsan Márk.
- Ül! Hallgat! – adta ki a vezényszavakat a szőke fiú. Márk úgy érezte, engedelmeskednie kell, annál is inkább, mert így végre talán magyarázatot kaphat mindarra, ami mostanában körülötte történt.