5. fejezet
Márk fejében egyre jobban kavarogtak a gondolatok. És az emlékek. Emlékképek, melyek nem az ő emlékei voltak. Sokkal régebbiek annál. Alapvetőbbek. Ősibbek.
Egy vadászat képe. A teliholdé. Íjak, nyilak, tőrök és vadászkések. Övek és hámok. Mindegyikre gondosan vésett minták és miniatúrák, megörökítve a vadászatokat és olyan eseményeket, amelyeket nem tudott értelmezni. Az ezután következő képeket nem bírta szavakba önteni, de még csak gondolatokba sem. Minden, amit ki tudott venni, a színek kavalkádja és kecsesen mozgó alakok sokasága volt. Amikor megpróbált mélyebbre ásni az elméjében, éles fájdalom nyilallt a fejébe, és szédülni kezdett.
Hékás, el ne ájulj itt nekem!, rántotta vissza a valóságba egy ismerős hang. Már éppen válaszolt volna, amikor ráeszmélt, hogy görcsbe rándult ujjai egy szőrös pofába kapaszkodnak, melyhez tartozó fej éppen az ő egyensúlyát próbálja visszabillenteni a helyére. Csak ekkor fogta fel, hogy a számára oly tisztán érthető beszéd nem hagyhatta el Edon ajkát. Miután kitisztult a látása, visszatértek az emlékei is az elmúlt percekről. Edon, a meséje, az átváltozása, a beszélgetésük, amit fejben folytattak le… Minden valós.
Pontosan, csaholt mellette Edon. De izé… meg tudsz állni a lábadon? Kényelmetlen ennyi súlyt csupán a fejemmel tartanom.
Márk átvette az uralmat a tagjai fölött, és a saját lábára állt. Hogy hallhatlak ilyen tisztán? Az előbb még erőlködnöd kellett, most meg…
Kezded elfogadni és valóságként kezelni a körülötted lévő dolgokat. Emiatt különféle változásokon mész keresztül, többek között kialakult az első köteléked. Velem.
- Kötelék? – ízlelgette a szót Márk.
- A kötelékek meghatározóak a Beok életében – kezdte az időközben visszaváltozott Edon. – ezek határozzák meg, mennyire vagy jó kapcsolatban a falkáddal és hogy mennyire tudtok összedolgozni. A legerősebb kötelékek pedig…
- Várj egy kicsit! – kuporodott össze Márk egy közeli fa tövében. Fejét fogva próbált koncentrálni. – Szóval, amiket eddig mondtál… mind igaz? És mi volt az, amit az előbb láttam? A fegyverek? A mozgó alakok?
- Az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz. Említettem a változásokat, amik zajlanak és a közeljövőben zajlani fognak benned. Többek között a biológiai tudásodhoz is hozzá fogsz férni apránként. Hogy miért pont fegyvereket láttál először? Ők a kapocs a mi világunk és az embereké között. A vadászatot az ember előbb tudja képekbe és gondolatokba önteni, mint bármi mást a rituáléink vagy a fogalmaink közül. Sokkal megfoghatóbb, sokkal képszerűbb. A mozgó alakok, nos… az bármi lehet.
- Színeket láttam. Fekete alapon. Zöldet, kéket, vöröset, sárgát. Aztán alakokat. Nem tudom meghatározni a színüket vagy a kinézetüket, csak azt tudom, hogy mozogtak. Kecsesen mozogtak. Mintha táncolnának.
Kínosan hosszú csend. Edon Márkra meredt, kifejezéstelen ábrázattal, ugyanakkor barátságos szemekkel. Kicsivel később elismerően füttyentett.
- Nem mindennapiak a spirituális érzékeid – nyugtázta. – Ami pedig a fajtánkról szóló beszámolómat illeti, minden szava igaz volt.
- Várj, milyen spirituális érzékek? Mit jelent az, amit láttam? Miért nem… - Edon felemelt keze beléfojtotta a szót.
- Mindent a maga idejében.
- Úgy hangzik, mintha valami öreg bölcs beszélne belőled – fonta keresztbe a karját mellkasa előtt Márk.
- Ki tudja. Elvégre a fajtánknál nem tudhatod, hány száz éves is lehetek valójában… - mormogta szórakozottan Edon. – Egy verseny? – kapta fel hirtelen a fejét. Ha nem szedem össze magunkat, késésben leszünk. Accaliától elkésni gáz. Főleg, ha a farkas egy újonc.
- Egy vérfarkassal? – Márknak még nehezére esett kimondania a szót. – Kösz, nem. Tuti veszítenék.
- Az nem olyan biztos – vigyorodott el Edon. – Kövess! Megmutatom, hogy mozgunk mi itt hazai terepen – ezzel fel is kapaszkodott a fa alsó ágára, ami alatt Márk kuporgott. Minden fölösleges mozdulatot mellőzve megfordult, és a kezét nyújtotta a fekete hajú fiúnak.
- Csak azt ne mondd, hogy ágakon fogunk ugrándozni – eresztette lejjebb a szemhéját Márk, ezzel kifejezve nemtetszését.
- Ahogy akarod. Gyorsabb, mint a földön botladozni – emelte vissza a kezét Edon. Elrugaszkodott, és egy szomszédos fa magasabb ágába kapaszkodva lendült tovább, hogy egy még magasabb ágon landoljon, csak hogy tovább tudjon rugaszkodni a következőre. Kis idő múlva már olyan gyorsan mozgott, hogy Márk nem tudta követni. Ezt a pillanatot használta ki arra, hogy teljesen eltűnjön a fiú szeme elől.
Szerencsére Márknak még nem beszéltem erről a képességünkről. Nem is sejti, hogy a közelében vagyok!, körözött a fiú körül ágról ágra szökkenve, mindvégig szemmel tartva a fekete hajkoronát. Ámbátor… húzta össze a szemét. Ha valóban arról van szó, hogy az átlagnál érzékenyebb a természetfölöttire, akkor ez sem fog neki gondot okozni. Valóban? – szólalt meg mélyen egy hang. Anélkül elvárni valamit, hogy nem is szóltam róla egy árva szót sem? Ő nem Adolpha. Nem viselkedhetek vele így.
Márk ebben a pillanatban döntött úgy, hogy ő is megpróbál felkapaszkodni az alsó ágra. Edon hangtalanul landolt mögötte.
- Nem muszáj megpróbálnod – Márk olyan gyorsan fordult meg, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. – Elvégre tényleg nem vagy még vérfarkas – nyújtotta a kezét, hogy lesegítse.
Márk ügyet sem vetve a kinyújtott kézre, halk puffanással érkezett Edon mellé. Válluk összeért, testük ellenkező irányba nézett. – Akkor mutasd meg, hogy válhatok azzá – szegezte előre a tekintetét.
~~~
- Gyerünk! Nem adhatod fel! – szurkoltam a küzdőktől kissé távolabb. Leile zihálva nézett farkasszemet a Lidérccel.
- Mondtam, hogy veszélyesebb, mint aminek látszik – fújt egyet Maccon. Leile megpróbálta súlyos mancsával pofon vágni a kutyaszerű teremtményt, de az kitért az útjából. – Túl sokáig játszadozott vele.
- Leile már csak ilyen – sóhajtott Bleidd. – Mindig is szereti éreztetni a fölényét.
- Mintha te nem azt tennéd – vigyorodtam el.
- Más a játék és más a klán – húzta ki magát Bleidd.
- Nem te vagy a vezér.
- De az leszek.
Artikulálatlan ordítás hasított a levegőbe. A Lidérc állkapcsai közé kapta a mostanra emberi formát öltött Leile karját. A lány kétségbeesetten próbálta lehámozni magáról az állatot, de annak mintha semmi sem fájt volna.
Így is volt. A Lidércek kemény bőrét csak pár dolog szakíthatja át, ezek között a leghatásosabb az a tárgy, amivel megidéztük őket. Ez esetben a tőröm.
Mire akármelyikünk észbe kaphatott volna, Maccon már fel is kapta a rúnakör közepén heverő tőrömet. Egy fordulat, és a fegyver már repült is. Pontosan az állat bordái közé, ami ez esetben a legsebezhetőbb pont volt.
A Lidérceknek az emberek által ismert élőlényekkel ellentétben nincs gerincük, nincs szívük, tüdejük, semmi létfontosságú szerv vagy gyengepont, aminek segítségével gyorsan és nagy fájdalmat, vagy akár halált okozhatnánk. Egyetlenegy gyengepontjuk van, ami egyedenként változó. Ez teszi őket olyan nagyszerű gyakorlótársakká, hiszen így rá vagyunk utalva az érzékeinkre, hogy megtaláljuk ezt a pontot. Macconnak elég volt végignéznie a harcot ahhoz, hogy ezt kiszúrja, de sokaknak rengeteg gyakorlást vesz igénybe és akkor is csak harc közben jönnek rá.
Az állat felordított. A sebből fehér fény indult ki, majd áradt szét a testében, ami szép lassan darabokra szaggatta belülről. Leile lihegve tápászkodott fel. – Kösz, haver – mosolygott Macconre, de az arcára egyértelműen kiült a fájdalom.
Egy vadászat képe. A teliholdé. Íjak, nyilak, tőrök és vadászkések. Övek és hámok. Mindegyikre gondosan vésett minták és miniatúrák, megörökítve a vadászatokat és olyan eseményeket, amelyeket nem tudott értelmezni. Az ezután következő képeket nem bírta szavakba önteni, de még csak gondolatokba sem. Minden, amit ki tudott venni, a színek kavalkádja és kecsesen mozgó alakok sokasága volt. Amikor megpróbált mélyebbre ásni az elméjében, éles fájdalom nyilallt a fejébe, és szédülni kezdett.
Hékás, el ne ájulj itt nekem!, rántotta vissza a valóságba egy ismerős hang. Már éppen válaszolt volna, amikor ráeszmélt, hogy görcsbe rándult ujjai egy szőrös pofába kapaszkodnak, melyhez tartozó fej éppen az ő egyensúlyát próbálja visszabillenteni a helyére. Csak ekkor fogta fel, hogy a számára oly tisztán érthető beszéd nem hagyhatta el Edon ajkát. Miután kitisztult a látása, visszatértek az emlékei is az elmúlt percekről. Edon, a meséje, az átváltozása, a beszélgetésük, amit fejben folytattak le… Minden valós.
Pontosan, csaholt mellette Edon. De izé… meg tudsz állni a lábadon? Kényelmetlen ennyi súlyt csupán a fejemmel tartanom.
Márk átvette az uralmat a tagjai fölött, és a saját lábára állt. Hogy hallhatlak ilyen tisztán? Az előbb még erőlködnöd kellett, most meg…
Kezded elfogadni és valóságként kezelni a körülötted lévő dolgokat. Emiatt különféle változásokon mész keresztül, többek között kialakult az első köteléked. Velem.
- Kötelék? – ízlelgette a szót Márk.
- A kötelékek meghatározóak a Beok életében – kezdte az időközben visszaváltozott Edon. – ezek határozzák meg, mennyire vagy jó kapcsolatban a falkáddal és hogy mennyire tudtok összedolgozni. A legerősebb kötelékek pedig…
- Várj egy kicsit! – kuporodott össze Márk egy közeli fa tövében. Fejét fogva próbált koncentrálni. – Szóval, amiket eddig mondtál… mind igaz? És mi volt az, amit az előbb láttam? A fegyverek? A mozgó alakok?
- Az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz. Említettem a változásokat, amik zajlanak és a közeljövőben zajlani fognak benned. Többek között a biológiai tudásodhoz is hozzá fogsz férni apránként. Hogy miért pont fegyvereket láttál először? Ők a kapocs a mi világunk és az embereké között. A vadászatot az ember előbb tudja képekbe és gondolatokba önteni, mint bármi mást a rituáléink vagy a fogalmaink közül. Sokkal megfoghatóbb, sokkal képszerűbb. A mozgó alakok, nos… az bármi lehet.
- Színeket láttam. Fekete alapon. Zöldet, kéket, vöröset, sárgát. Aztán alakokat. Nem tudom meghatározni a színüket vagy a kinézetüket, csak azt tudom, hogy mozogtak. Kecsesen mozogtak. Mintha táncolnának.
Kínosan hosszú csend. Edon Márkra meredt, kifejezéstelen ábrázattal, ugyanakkor barátságos szemekkel. Kicsivel később elismerően füttyentett.
- Nem mindennapiak a spirituális érzékeid – nyugtázta. – Ami pedig a fajtánkról szóló beszámolómat illeti, minden szava igaz volt.
- Várj, milyen spirituális érzékek? Mit jelent az, amit láttam? Miért nem… - Edon felemelt keze beléfojtotta a szót.
- Mindent a maga idejében.
- Úgy hangzik, mintha valami öreg bölcs beszélne belőled – fonta keresztbe a karját mellkasa előtt Márk.
- Ki tudja. Elvégre a fajtánknál nem tudhatod, hány száz éves is lehetek valójában… - mormogta szórakozottan Edon. – Egy verseny? – kapta fel hirtelen a fejét. Ha nem szedem össze magunkat, késésben leszünk. Accaliától elkésni gáz. Főleg, ha a farkas egy újonc.
- Egy vérfarkassal? – Márknak még nehezére esett kimondania a szót. – Kösz, nem. Tuti veszítenék.
- Az nem olyan biztos – vigyorodott el Edon. – Kövess! Megmutatom, hogy mozgunk mi itt hazai terepen – ezzel fel is kapaszkodott a fa alsó ágára, ami alatt Márk kuporgott. Minden fölösleges mozdulatot mellőzve megfordult, és a kezét nyújtotta a fekete hajú fiúnak.
- Csak azt ne mondd, hogy ágakon fogunk ugrándozni – eresztette lejjebb a szemhéját Márk, ezzel kifejezve nemtetszését.
- Ahogy akarod. Gyorsabb, mint a földön botladozni – emelte vissza a kezét Edon. Elrugaszkodott, és egy szomszédos fa magasabb ágába kapaszkodva lendült tovább, hogy egy még magasabb ágon landoljon, csak hogy tovább tudjon rugaszkodni a következőre. Kis idő múlva már olyan gyorsan mozgott, hogy Márk nem tudta követni. Ezt a pillanatot használta ki arra, hogy teljesen eltűnjön a fiú szeme elől.
Szerencsére Márknak még nem beszéltem erről a képességünkről. Nem is sejti, hogy a közelében vagyok!, körözött a fiú körül ágról ágra szökkenve, mindvégig szemmel tartva a fekete hajkoronát. Ámbátor… húzta össze a szemét. Ha valóban arról van szó, hogy az átlagnál érzékenyebb a természetfölöttire, akkor ez sem fog neki gondot okozni. Valóban? – szólalt meg mélyen egy hang. Anélkül elvárni valamit, hogy nem is szóltam róla egy árva szót sem? Ő nem Adolpha. Nem viselkedhetek vele így.
Márk ebben a pillanatban döntött úgy, hogy ő is megpróbál felkapaszkodni az alsó ágra. Edon hangtalanul landolt mögötte.
- Nem muszáj megpróbálnod – Márk olyan gyorsan fordult meg, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. – Elvégre tényleg nem vagy még vérfarkas – nyújtotta a kezét, hogy lesegítse.
Márk ügyet sem vetve a kinyújtott kézre, halk puffanással érkezett Edon mellé. Válluk összeért, testük ellenkező irányba nézett. – Akkor mutasd meg, hogy válhatok azzá – szegezte előre a tekintetét.
~~~
- Gyerünk! Nem adhatod fel! – szurkoltam a küzdőktől kissé távolabb. Leile zihálva nézett farkasszemet a Lidérccel.
- Mondtam, hogy veszélyesebb, mint aminek látszik – fújt egyet Maccon. Leile megpróbálta súlyos mancsával pofon vágni a kutyaszerű teremtményt, de az kitért az útjából. – Túl sokáig játszadozott vele.
- Leile már csak ilyen – sóhajtott Bleidd. – Mindig is szereti éreztetni a fölényét.
- Mintha te nem azt tennéd – vigyorodtam el.
- Más a játék és más a klán – húzta ki magát Bleidd.
- Nem te vagy a vezér.
- De az leszek.
Artikulálatlan ordítás hasított a levegőbe. A Lidérc állkapcsai közé kapta a mostanra emberi formát öltött Leile karját. A lány kétségbeesetten próbálta lehámozni magáról az állatot, de annak mintha semmi sem fájt volna.
Így is volt. A Lidércek kemény bőrét csak pár dolog szakíthatja át, ezek között a leghatásosabb az a tárgy, amivel megidéztük őket. Ez esetben a tőröm.
Mire akármelyikünk észbe kaphatott volna, Maccon már fel is kapta a rúnakör közepén heverő tőrömet. Egy fordulat, és a fegyver már repült is. Pontosan az állat bordái közé, ami ez esetben a legsebezhetőbb pont volt.
A Lidérceknek az emberek által ismert élőlényekkel ellentétben nincs gerincük, nincs szívük, tüdejük, semmi létfontosságú szerv vagy gyengepont, aminek segítségével gyorsan és nagy fájdalmat, vagy akár halált okozhatnánk. Egyetlenegy gyengepontjuk van, ami egyedenként változó. Ez teszi őket olyan nagyszerű gyakorlótársakká, hiszen így rá vagyunk utalva az érzékeinkre, hogy megtaláljuk ezt a pontot. Macconnak elég volt végignéznie a harcot ahhoz, hogy ezt kiszúrja, de sokaknak rengeteg gyakorlást vesz igénybe és akkor is csak harc közben jönnek rá.
Az állat felordított. A sebből fehér fény indult ki, majd áradt szét a testében, ami szép lassan darabokra szaggatta belülről. Leile lihegve tápászkodott fel. – Kösz, haver – mosolygott Macconre, de az arcára egyértelműen kiült a fájdalom.